A vezeklésről (bűnbánattartásról)
      Aki szeretne üdvözülni, annak a bűnbánatra mindig készséges és töredelmes szívvel kell lennie: Isten előtt kedves áldozat a megtört lélek, az alázatos és töredelmes szívet, Istenem, te nem veted meg (Zsolt 50,19).      

Az ilyen töredelmes lélek könnyedén és gondtalanul kikerüli a sátán ravasz kelepcéit, aki minden erejével arra törekszik, hogy felkavarja az ember lelkét és eközben elhintse konkolyát.

Uram, ugye te jó magot vetettél földedbe? Honnét került bele a konkoly?

És ő így válaszolt:

Ellenséges ember műve ez. (Mt 13,28)

Ha az ember igyekszik alázatos szívre szert tenni és gondolatait békében megőrizni, akkor az ellenség összes fondorlatai hatástalanok, mert ahol békés gondolatok vannak, ott megpihen maga az Isten, ugyanis, meg van írva: békességes az ő lakóhelye (Zsolt 75,3).      

A bűnbánat kezdete az istenfélelemből és az önmagamra figyelésből születik, mondja Szent Bonifác vértanú: az istenfélelem a figyelem szülőatyja, a figyelem pedig a belső nyugalom szülőanyja.

Az istenfélelem felébreszti az alvó lelkiismeretet, amely úgy tesz, mint a lélek, mely egyfajta tiszta, fel nem kavart vízben látja önnön rútságát; így bújnak ki a bűnbánat rügyei és szerteágaznak gyökerei.      

Bűnbeeséseinkkel folyton megsértjük Isten fönségét; éppen ezért alázattal szüntelenül kérnünk kell az Úrtól vétkeink elengedését.      

Lehetséges-e, hogy a kegyelmet nyert ember elesés után a bűnbánat által újra talpra álljon?      

Igen, mert a Zsoltáros azt mondja: Nekem jöttek, ütlegeltek, már-már elestem, de az Úr felkarolt és megsegített (Zsolt 117,3).

Amikor Szent Nátán próféta leleplezte Dávid bűnét, akkor bűnbánatot tartva Dávid mindjárt bocsánatot nyert (2 Sám 12,13).

Erre álljon itt példaként egy remete esete, aki vízért menve, a forrásnál bűnbe esett. De visszatérve a cellájába beismerte vétkét, és újra a korábbihoz hasonló aszkéta életet kezdett. Az ellenség zaklatta, szeme elé állítva bűne súlyosságát, tagadva a bűnbocsánat lehetőségét és igyekezett elvonni őt az aszketikus élettől. De Krisztus harcosa helyt állt a maga útján.

Ezt az esetet föltárta Isten egy bizonyos szent férfiúnak és megparancsolta, hogy a bűnbe esett testvért boldognak hirdessék az ördög fölött aratott győzelme miatt.       Amikor őszintén megbánjuk bűneinket és tiszta szívből a mi Urunk Jézus Krisztushoz térünk, ő örömét leli bennünk, ünnepet rendez és meghívja rá a számára kedves mennyei Erőket, mutatva nekik a drachmát, amelyre újra rátalált, vagyis királyi képmását és hasonlatosságát.      

Ölébe veszi az elkóborolt juhot és Atyja színe elé viszi.

Az Isten bevezeti az örvendezők hajlékába a bűnbánó lelket azokkal együtt, akik nem kóboroltak el tőle.      

Ezért mielőbb örömmel forduljunk jóságos Urunkhoz, és ne essünk kétségbe súlyos és számos vétkeink miatt.

A kétségbeesés a lehető legnagyobb örömet jelenti az ördög számára.

Ez halált hozó bűn, ahogy az Írás mondja (1Jn 5,16;).

„Ha nem vesz erőt rajtad a levertség és a csüggedés, mondja Varszonofij, akkor csodálni és dicsőíteni fogod Istent, hogy mintegy a nem-létből a létbe vezet” (vagyis bűnösből igazzá tesz, 114. felelet).