Kopogtat a február, törné a jeget,
hangos kurjantással űzné a telet,
máglyát rak, s mint szalmabáb tetejére ül,
subába bújt ördög a tavaszért hegedül.

Farsang van, tánc és vigalom,
bor, pálinka, csörögefánk az asztalon,
a vén Dunát vad busók lapátja veri,
csónakjuk a szélfútta hullámokat kergeti.

Kereplők zaja, legények kurjantása,
megriadt kutyák hangos ugatása,
a főút kövén rázkódó ócska szekerek,
csokitól maszatos vidám gyerekek.

Jelmezbe bújt ma a játékos világ,
csillogó báltermek ajtaján faragott virág,
hívogat a fény, egy andalító zene,
s a parketten egybeforr a szerelmesek keze.

Mert indult a vonat és fájt a búcsúzás,
még a peronon álltál, talán arra vártál,
hogy leszáll, minden visszafordul,
több bánatvonat már nem indul.
De a vasszörnyeteg megmozdult,
lassan forogni kezdtek a kerekek,
csikorogva vésték agyadba, elmegy.
A búcsú könnyei még ott csillognak szemedbe,
nincs tovább érzése mar szívedbe,
összerezzen tested, rád szakad a félelem,
egyedül maradtál, a magány lett társad hirtelen.
Már nem bízol, hisz a remény a vonaton ül,
te a peronon állsz, elhagyottan, egyedül,
Hópelyhek csókolják arcodat,
érzed, elvesztetted szerelmes harcodat,
megadod magad a sorsodnak,
míg az emlékek lassan jéggé fagynak.

Forr a lelkem,
kitörni készül,
szállni magasba,
de porba hull végül.

Messze az ég,
messze az álom,
hogy nem válik valóra,
már nem is bánom.

Mert belém rúg az élet,
de kőbe zárt fájdalom,
ezer sebből vérzem,
és ha bűn, hogy élek, vállalom.

A sors veri most rám
keserves bilincsét,
megőriz magának a bánat,
mint legféltettebb kincsét.

Hagyom, hogy magába zárjon,
rab lelkem többé ne szálljon,
ne érintsen fény, mert csak azt akarom,
a sötétség tövise testembe marjon.

Ha fáj még a tegnap,
s a holnap könnyeket szárít,
és a sebek beforrnak,
csak heg marad, ami nem számit.

 

….és furcsán csillogott a szeme.
Talán az öröm, talán a múlt bánatos könnye
rejtett gyémántszikrákat belé.
Apró ráncait takarta kedves mosolya.
Fehér haját a múló idő festette,
de nem bánta, csak legyintett nevetve.
Ez az élet rendje,
mikor az egész kenyérből
már csak morzsa marad.
Már nem éhes a lélek,
csak a szem kíván még néhány falatot.
Törékeny termete nekem óriás volt,
apró lépte halkan csosszant a kövön,
mikor jött elém, megölelt,
még akkor is a kisfia voltam,
bár, már az én hajamba is
ezüsttincset festett az idő.

            

Valahol egy dal szól, egy régi ismerős zene és az éteren át én repülök vele.
Fellángol újra a hamvadó parázs, hisz át járja testem egy ismeretlen varázs
és fénylik, mint az a csillag, mit ketten választottunk, mikor boldogok voltunk.
Most megmozdul valami, tágulni kezd a világ, a fakó réten nyílni kezd millió virág,
illata bódító álom és felkavar, mint vihar a gyugvó tengert, mert várom.
Vártam már régen is, hisz történhet jó talán velem is, veled is.

Háromsorosok

 Búcsú

A méz keserű
csak a csók, ami édes
még ha búcsú is.


 Mezei virág

Virágos réten
vihar tépi már szirmát
s illata repül.

     Árvíz

olvad már a hó
folyó tépi a partot
viszi házadat.

    Pletyka

Álnok nyelveken
igaztalan szavakat
szül az irigység

    Ébredés

Megölel az éj
csillag mosolya szemén
hajnal foga mar.


   Tóparton

Suhog a nádas
víz fodrán a szél játszik
tükre felhőt néz.

    Vízparti muzsika

Vízen játszó szélfióka
kergeti a fodrokat,
nádhárfáján előcsalja
a tóparti hangokat.

Muzsika ez, semmi kétség,
a napsugár is táncra kell,
együtt járja ég és felhő
s a távolban a Hold figyel.

Lepke szárnya citerázik,
színes dallam száll vele,
olyan kedves, olyan bájos,
nem is szólhat más bele.

Szól a tücsök hegedűje,
bogár népe mind vigad,
békanász csap szörnyű lármát,
mint zakatoló vén vonat.

Egy varázslatos dallam csendül,
nádirigó énekel,
trilla, trilla szól hangosan,
s vidáman száll az égbe fel.

  

Mikor apró rügyek pattannak az ágon,
s a tavaszi nap melege lágyan simogatja gyermekét,
ég felé törő fűszálak zöldjén megcsillanó harmat,
újra dobogni hallja a természet ébredő szívét.

Várni már nem szabad, s ne higgy a fagyos szavaknak,
mert olvad már a bánat, hiába fordítasz neki hátat,
hogy még nem érted az új szelek bíztató szavát,
pedig a csend, zajos ébredést kiált.

Lépni kell, reccsennek az izmok, hisz új ütem zakatol,
örömódát harsog a természet, madarak dalában valahol,
szerelmek magjait hordja a szél, bár kicsit még fél,
de bújik már, kéz a kézbe, s könnyet töröl a mosoly.

        Mint a puszta

Gondolsz rám? Mikor száraz kórót sodor a szél
az út mellet, porfelhőt kavar és összeszűkült pupilládon
át szürkén húz csíkot a szivárvány.
Kietlen puszta lét, mint sovány mén csak vonszolja magát,
lába rogyadozik, meg-megáll, leülne, de nincs hová.
Még hosszú az út, göröngyein botladozik a hajnal,
vörösen izzó gömb feszül az ég alján és lassan araszol az idő.
Mint pusztában a repedező föld a szomjas álmok úgy hasadnak,
vér buggyan száraz könny helyett, a semmibe markol kezed,
már nem tudod, hogy ki segíthet neked, hogy ki hullajt könnyeket
árva sírod felett.

Zakatol a fejembe egy szó,
nem-nem és ez nem jó.
Nem szabad. Mi értelme?
Miért kapaszkodsz a semmibe?
Hisz a vágy csak gyilkos álom,
hiába várom, hogy valóra váljon.

Nem, pedig fontos lenne,
ha a nem végre igen lenne,
hogy ami belül feszít,
és ezen a nem sohasem segít,
végre fellázadna az igen,
mint imába foglalt ige.

De nem, és vesznek az álmok,
mert az igenre hiába várok,
édes ajkadon csak a nem,
most főhet a fejem,
hogy mily varázs az igen,
pedig a nemtől vérzik szívem.

Nem hiszem, hogy rút képemen,
nem látod a jóság ráncait,
szűk markából ezt mérte a sors,
gyáva vagyok, nem vagyok harcos,
nem vigyáztam a rózsaszín ködben,
mert hittem, hogy az igennel minden könnyebb.

Volt egy leány,
haja szőke volt,
kéklő szemén
táncra kelt a sápadt Hold,
csillagok szikráztak
gyöngykalárist nyakába,
megbújt a szeretet
rózsás mosolyába.

Hajnalba kelt
aranyló sugárral,
harmat mosta lábát
illatos virággal.
Madárdal kísérte
csengő nevetését,
szelíd őzek figyelték
minden lépését.

Ha erdőn járt
megölelték a fák,
lágy szellő fésülte
arany haját.
Zöld ruhás koboldok
irigykedve nézték,
Nap tükrében játszó
tündöklő szépségét.

Égig érő hegyek
borultak a völgyre,
csodálva néztek
e gyönyörű lényre.

Lépések a semmibe.
Lábnyomok egy leszakadt ég alján.
Halott kövekbe zárt sóhajok.
Törtszárnyú tegnapok vergődnek
a lágy aszfaltba ragadnak és félnek.
Ki érti ezt?

Feketén támad a csend,
süket fülekbe kiabál,
egy vak látnok siratja a jövőt
és örül, hogy nem látja gyilkosát,
s egy kismama átkozza felpuffadt hasát.
Ki érti ezt?

Gyermek, ki sír egy sír felett,
testvér testvérnek vájja szemét,
jussáért harcol, gonosz kacag lelkében,
s mossa véres kezét,
hallgat sátáni zenét.

Egyszer, a rőt szakállú róka,
mikor még kicsi volt, aprócska,
alig nagyobb, mint az öklöm,
ez egy mese, csak úgy közlöm,
elindult a mezőre vadászni,
milyen is a nyúl, meg akarta látni.

Ahogy ment, mendegélt,
bátran, mert senkitől sem félt,
a fű alatt egy ürgét látott,
szegény pára bőrig ázott,
-te volnál a nagyon ügyes
hosszú fülű tapsifüles?

-Dehogy vagyok, hát nem látod,
én vagyok ki bőrig ázott,
mezőn járó szegény ürge,
lyukba bújó, igen fürge,
kit kerget a hosszú lábú,
vízzel járó nagyszakállú.

Mikor fekete felhők gyűltek az égen,
s a Nap csókja a vihar arcára ült,
fáradtan botorkált bennünk a lélek,
mint sánta koldus, ki a sarkon hegedült.

Felvette bársony ruháját a bánat
és néhány boldogság garasért könyörgött,
gomblyukában hervadt virág könnye perget,
nem sírt, nem is kiáltott, csak úgy, magában nyöszörgött.

De távolban tisztul az ég és fellobban tüze,
pezsdül a vér, az erek megfeszülnek,
tavasz lépte döng az úton és holnapra
újra táncra kelnek, az álmos szerelmesek.

         A tél fagyos lehelete mar arcomra pírt,
         fák ágaira jégszikrákat, könnyeket sírt
     a komisz természet, leterítve tiszta takaróját
lenn a völgyben, s fenn az eget karmoló hegyek csúcsán.

   Éhes farkasok üvöltenek, a csend hirtelen összerezzen,
belém mar az idő kristályfoga, már bénán lóg fagyos kezem,
    csak lábam visz, meg a szív, mi még melegen dobog,
  egy kis ház a távolban, hol a tűzben igaz szeretet lobog.

      De csak álom, szürke felhőbe burkolt délibáb,
a puszta lidércfényei és megtört lelkek rohannak tovább,
   mert még fáj az átok, nincs érzés már, ami melegít,
örök télben kuporog a szerelem, itt már semmi nem segít.

Megint vihar készülődik,
a borús felhő feketén vigyorog,
cikázó fények ostora csapkod,
s a szél, mint megvadult óriás,
ember törpékre tapos.

Fák hajlanak alázattal,
a természet most az úr,
alattvaló, szolganép csupán,
mi az utcán hömpölyög,
ki teheti, eresz alá búj.

Sír a tető, nyög a gerenda,
a kémény romosan füstölög,
véres sebét nyalja az áldozat,
mert cserépzápor veri az ablakot,
lépte nyomán, törött üveget hagyott.

Zúdul a víz, jég koppan,
felhők átkos könnye mar sebet,
vakolat omlik robajjal,
mintha bűnösök törnék a követ.

Mond, ha fekete felhők tornyosulnak fejünk felett,
szörnyű vihar csapkod, s mar véres sebeket.
Szerelmemet vajon hiszed-e?

Ha elválaszt a távolság és sóhajunk rebben csak tova,
mint árva lélek, ki repülne, de még nem tudja hova.
Szerelmemet vajon hiszed-e?

Ha csillagfénye csókolta gyöngy-könnyek égetik szemed,
mert fáj, emészt a tudat, hogy nem vagyok veled.
Szerelmemet vajon hiszed-e?

Mikor a szavak bántanak, hazug nyelvek csapkodnak,
irigy, bántó mondatok támadnak az igaznak.
Szerelmemet vajon hiszed-e?

   Láttam szívemet üveg mellkasomban,
      áttetsző volt és vadul dobogott,
       vér piroslott, Nap sugarában,
  s benne a szerelem lángja lobogott.

         Óvtam törékeny testemet,
           benne kristályszívemet,
        mégis, valami megkarcolta
és a vékony repedésen, elillant a szerelem.

       Egy hazug szó, megcsalt remény
        és a piciny karc tovább hasadt,
elszivárgott a boldogság, mint tűnő nyeremény,
    s a játékban a vesztes, egyedül maradt.

Bemocskolják a tiszta vizet,
legyalulnak minden hegyet,
eltűnnek az erdők, rétek,
akarom én ezt? Kérdeztétek?

Sugárzó Földön élek,
hálni jár belém a lélek,
minden mérgező, mi ehető,
végállomás a temető?

Ontja a tévé a híreket,
megint egy tájfun érkezett,
roncs városok, megtört emberek,
gyász könnyétől égő szemek.

Árvíz pusztít, a föld remeg,
rázza öklét, mint fergeteg,
tűzet csihol, láng lobban,
tűnik az élet, átkozottan.

Szenny és mocsok hömpölyög,
füst takart Nap könyörög,
fénylándzsája tépi a szmogot,
éltetni, amit az ember még meghagyott.

Csodatörtént akkor, mikor kivirágzott a sivatag,

pedig csak a szerelem szórta el magjait

és a süppedő homok alól előbújt a remény.

Nem kellett könnyel öntözni, csak úgy nőtt,

vérből lángolt tüzes virága ontotta a gyönyört.

Jött felém a fényben és átölelt, hajába túrt az őszi szél,

selyme pergett ujjaim között, míg két szeme, egy álomról mesélt.

Felemel magához az ég, elvegyülünk a kékben,

angyal szárny simogat, megnyugodtam, már nem féltem,

éreztem, repülnöm kell, lelkem a végtelen rabolja el.