Kérdezed tőlem: mit tennél?
Ha a jövő karon fogna
s a fényre vezetne.
Káprázó szememet törölném,
könnycsillag ragyogna benne,
mint áldás, hullna kezedre.

Kérdezed tőlem: mit tennél?
Ha mégsem fény lenne,
hanem mindent eltakaró sötét.
Nyújtanám kezemet a reménynek,
hogy, mint vak koldusnak, vezesse léptem,
bőrömön érezzem gyengéd érintésed.

Kérdezed tőlem: mit tennél?
Ha a tavasz elhalna a télben,
rügye nem fakadna a szerelemnek.
Tűz gyúlna szívemben, azzal ébreszteném,
öröm könnyével megöntözném,
s e kis kert legszebb virága lennél.

Lépni porba, lépni sárba,
hideg házba, s várni másra,
várni csendre, néma szóra,
álarcra és a valóra,
várni csak úgy, hisz nem jön el,
hallgatni a csendbe, bár nem felel,
égre sóhajtani egy keserves imát,
csókolni utolsó lába nyomát,
szellőt követni száraz ágak között,
s érteni sóhaját, ha vihartól nyögött.

Mert várni kell az örökre, a jóra,
várni egy könnybe ázott szóra,
mi simogat, hisz megérinti lelkemet,
egy szívdobbanásba égett felelet,
és futni kezd a láb, hisz ott fény ragyog,
kijutni az árnyékból, tudni, hogy vagyok,
levetni az ócska jelmezem,
akkor majd az új ruhámat felveszem,
s ott állok majd, mint egy bárd, ki az igazról énekel,
pedig tudom jól, még akkor is, ott is várni kell.