Kérdezed tőlem: mit tennél?
Ha a jövő karon fogna
s a fényre vezetne.
Káprázó szememet törölném,
könnycsillag ragyogna benne,
mint áldás, hullna kezedre.

Kérdezed tőlem: mit tennél?
Ha mégsem fény lenne,
hanem mindent eltakaró sötét.
Nyújtanám kezemet a reménynek,
hogy, mint vak koldusnak, vezesse léptem,
bőrömön érezzem gyengéd érintésed.

Kérdezed tőlem: mit tennél?
Ha a tavasz elhalna a télben,
rügye nem fakadna a szerelemnek.
Tűz gyúlna szívemben, azzal ébreszteném,
öröm könnyével megöntözném,
s e kis kert legszebb virága lennél.

Lépni porba, lépni sárba,
hideg házba, s várni másra,
várni csendre, néma szóra,
álarcra és a valóra,
várni csak úgy, hisz nem jön el,
hallgatni a csendbe, bár nem felel,
égre sóhajtani egy keserves imát,
csókolni utolsó lába nyomát,
szellőt követni száraz ágak között,
s érteni sóhaját, ha vihartól nyögött.

Mert várni kell az örökre, a jóra,
várni egy könnybe ázott szóra,
mi simogat, hisz megérinti lelkemet,
egy szívdobbanásba égett felelet,
és futni kezd a láb, hisz ott fény ragyog,
kijutni az árnyékból, tudni, hogy vagyok,
levetni az ócska jelmezem,
akkor majd az új ruhámat felveszem,
s ott állok majd, mint egy bárd, ki az igazról énekel,
pedig tudom jól, még akkor is, ott is várni kell.

Kopogtat a február, törné a jeget,
hangos kurjantással űzné a telet,
máglyát rak, s mint szalmabáb tetejére ül,
subába bújt ördög a tavaszért hegedül.

Farsang van, tánc és vigalom,
bor, pálinka, csörögefánk az asztalon,
a vén Dunát vad busók lapátja veri,
csónakjuk a szélfútta hullámokat kergeti.

Kereplők zaja, legények kurjantása,
megriadt kutyák hangos ugatása,
a főút kövén rázkódó ócska szekerek,
csokitól maszatos vidám gyerekek.

Jelmezbe bújt ma a játékos világ,
csillogó báltermek ajtaján faragott virág,
hívogat a fény, egy andalító zene,
s a parketten egybeforr a szerelmesek keze.

Mert indult a vonat és fájt a búcsúzás,
még a peronon álltál, talán arra vártál,
hogy leszáll, minden visszafordul,
több bánatvonat már nem indul.
De a vasszörnyeteg megmozdult,
lassan forogni kezdtek a kerekek,
csikorogva vésték agyadba, elmegy.
A búcsú könnyei még ott csillognak szemedbe,
nincs tovább érzése mar szívedbe,
összerezzen tested, rád szakad a félelem,
egyedül maradtál, a magány lett társad hirtelen.
Már nem bízol, hisz a remény a vonaton ül,
te a peronon állsz, elhagyottan, egyedül,
Hópelyhek csókolják arcodat,
érzed, elvesztetted szerelmes harcodat,
megadod magad a sorsodnak,
míg az emlékek lassan jéggé fagynak.

Forr a lelkem,
kitörni készül,
szállni magasba,
de porba hull végül.

Messze az ég,
messze az álom,
hogy nem válik valóra,
már nem is bánom.

Mert belém rúg az élet,
de kőbe zárt fájdalom,
ezer sebből vérzem,
és ha bűn, hogy élek, vállalom.

A sors veri most rám
keserves bilincsét,
megőriz magának a bánat,
mint legféltettebb kincsét.

Hagyom, hogy magába zárjon,
rab lelkem többé ne szálljon,
ne érintsen fény, mert csak azt akarom,
a sötétség tövise testembe marjon.

Ha fáj még a tegnap,
s a holnap könnyeket szárít,
és a sebek beforrnak,
csak heg marad, ami nem számit.

 

….és furcsán csillogott a szeme.
Talán az öröm, talán a múlt bánatos könnye
rejtett gyémántszikrákat belé.
Apró ráncait takarta kedves mosolya.
Fehér haját a múló idő festette,
de nem bánta, csak legyintett nevetve.
Ez az élet rendje,
mikor az egész kenyérből
már csak morzsa marad.
Már nem éhes a lélek,
csak a szem kíván még néhány falatot.
Törékeny termete nekem óriás volt,
apró lépte halkan csosszant a kövön,
mikor jött elém, megölelt,
még akkor is a kisfia voltam,
bár, már az én hajamba is
ezüsttincset festett az idő.

            

Valahol egy dal szól, egy régi ismerős zene és az éteren át én repülök vele.
Fellángol újra a hamvadó parázs, hisz át járja testem egy ismeretlen varázs
és fénylik, mint az a csillag, mit ketten választottunk, mikor boldogok voltunk.
Most megmozdul valami, tágulni kezd a világ, a fakó réten nyílni kezd millió virág,
illata bódító álom és felkavar, mint vihar a gyugvó tengert, mert várom.
Vártam már régen is, hisz történhet jó talán velem is, veled is.

Háromsorosok

 Búcsú

A méz keserű
csak a csók, ami édes
még ha búcsú is.


 Mezei virág

Virágos réten
vihar tépi már szirmát
s illata repül.

     Árvíz

olvad már a hó
folyó tépi a partot
viszi házadat.

    Pletyka

Álnok nyelveken
igaztalan szavakat
szül az irigység

    Ébredés

Megölel az éj
csillag mosolya szemén
hajnal foga mar.


   Tóparton

Suhog a nádas
víz fodrán a szél játszik
tükre felhőt néz.

    Vízparti muzsika

Vízen játszó szélfióka
kergeti a fodrokat,
nádhárfáján előcsalja
a tóparti hangokat.

Muzsika ez, semmi kétség,
a napsugár is táncra kell,
együtt járja ég és felhő
s a távolban a Hold figyel.

Lepke szárnya citerázik,
színes dallam száll vele,
olyan kedves, olyan bájos,
nem is szólhat más bele.

Szól a tücsök hegedűje,
bogár népe mind vigad,
békanász csap szörnyű lármát,
mint zakatoló vén vonat.

Egy varázslatos dallam csendül,
nádirigó énekel,
trilla, trilla szól hangosan,
s vidáman száll az égbe fel.

  

Mikor apró rügyek pattannak az ágon,
s a tavaszi nap melege lágyan simogatja gyermekét,
ég felé törő fűszálak zöldjén megcsillanó harmat,
újra dobogni hallja a természet ébredő szívét.

Várni már nem szabad, s ne higgy a fagyos szavaknak,
mert olvad már a bánat, hiába fordítasz neki hátat,
hogy még nem érted az új szelek bíztató szavát,
pedig a csend, zajos ébredést kiált.

Lépni kell, reccsennek az izmok, hisz új ütem zakatol,
örömódát harsog a természet, madarak dalában valahol,
szerelmek magjait hordja a szél, bár kicsit még fél,
de bújik már, kéz a kézbe, s könnyet töröl a mosoly.