Mikor apró rügyek pattannak az ágon,
s a tavaszi nap melege lágyan simogatja gyermekét,
ég felé törő fűszálak zöldjén megcsillanó harmat,
újra dobogni hallja a természet ébredő szívét.

Várni már nem szabad, s ne higgy a fagyos szavaknak,
mert olvad már a bánat, hiába fordítasz neki hátat,
hogy még nem érted az új szelek bíztató szavát,
pedig a csend, zajos ébredést kiált.

Lépni kell, reccsennek az izmok, hisz új ütem zakatol,
örömódát harsog a természet, madarak dalában valahol,
szerelmek magjait hordja a szél, bár kicsit még fél,
de bújik már, kéz a kézbe, s könnyet töröl a mosoly.

Én eljövök hozzád, mesélek a tavaszról, a ravaszról,
mikor tündérszárnyak suhognak karcolva eget és földet,
hol megbújó apró magvak csirája kibuggyan a fényre,
mert élni akar, felnézni a felhőkbe fürdő reményre.

Tavaszi Napba nézek, keresem ragyogó arcodat,
mert feledni akarom a téllel vívott keserves harcomat.
Jégbilincsét leveti a szív, álmosan nyújtózik a vágy tavában
és egy halk imát mormol, csak csendesen magában.