Kopogtat a február, törné a jeget,
hangos kurjantással űzné a telet,
máglyát rak, s mint szalmabáb tetejére ül,
subába bújt ördög a tavaszért hegedül.

Farsang van, tánc és vigalom,
bor, pálinka, csörögefánk az asztalon,
a vén Dunát vad busók lapátja veri,
csónakjuk a szélfútta hullámokat kergeti.

Kereplők zaja, legények kurjantása,
megriadt kutyák hangos ugatása,
a főút kövén rázkódó ócska szekerek,
csokitól maszatos vidám gyerekek.

Jelmezbe bújt ma a játékos világ,
csillogó báltermek ajtaján faragott virág,
hívogat a fény, egy andalító zene,
s a parketten egybeforr a szerelmesek keze.

Gyönyörű ruhákban, gyönyörű párok,
lakkos csizmában ropják a táncot,
csárdás pattog, ronggyá szakad a topán,
már szédül a lány a fiú oldalán.

Nem lesz a táncnak sohasem vége,
űzzük el a telet, űzzük el végre,
hiszen a szívekben már bimbózik a tavasz,
csendben és láthatatlan lopakodik a ravasz.

Tüzes máglyán égetik a telet,
álarcos csillagok ringatóznak a víz felett,
Hold palástja rajta, fején ezüst koszorúja,
egyszerre pendülő szerelmes szívek húrja.

Hajnalba végre lekerül az álarc,
véget ért a zene, véget ért az álharc,
győzött a tavasz, győzött a szerelem,
eltűnt a tél, eltűnt egy idegen.