Forr a lelkem,
kitörni készül,
szállni magasba,
de porba hull végül.

Messze az ég,
messze az álom,
hogy nem válik valóra,
már nem is bánom.

Mert belém rúg az élet,
de kőbe zárt fájdalom,
ezer sebből vérzem,
és ha bűn, hogy élek, vállalom.

A sors veri most rám
keserves bilincsét,
megőriz magának a bánat,
mint legféltettebb kincsét.

Hagyom, hogy magába zárjon,
rab lelkem többé ne szálljon,
ne érintsen fény, mert csak azt akarom,
a sötétség tövise testembe marjon.

Ha fáj még a tegnap,
s a holnap könnyeket szárít,
és a sebek beforrnak,
csak heg marad, ami nem számit.

Mert acél a test,
gyenge a lélek,
veszett kutya a magány
de mégsem félek.

Lassul a gyámoltalan idő is,
sántán ballagnak a percek,
de tévednek a gazok, ha azt hiszik,
hogy feladom, s ellenem csatát nyernek.

Hisz minden út egyszer véget ér,
csak nehezül súlyos léptem,
hiába nézek árván a csillagos égre,
feketén ragyognak egy távoli képen.