Valahol egy dal szól, egy régi ismerős zene és az éteren át én repülök vele.
Fellángol újra a hamvadó parázs, hisz át járja testem egy ismeretlen varázs
és fénylik, mint az a csillag, mit ketten választottunk, mikor boldogok voltunk.
Most megmozdul valami, tágulni kezd a világ, a fakó réten nyílni kezd millió virág,
illata bódító álom és felkavar, mint vihar a gyugvó tengert, mert várom.
Vártam már régen is, hisz történhet jó talán velem is, veled is.
…és szól a zene, mellém bújik, lágyan körbe leng, dallamára a szürke ég
potyogtat azúr könnyeket, és újra kacagni kezd. Fénykapu nyílik, a túloldalt te vársz,
zsibbadt lábam, mi eddig csak bénán toporgott, most lépni kezd, valami ritmus vezet.
Az emlékek hangjegyei állnak össze egy gyönyörű dallammá, úgy látlak megint,
mint akkor voltál, mikor elengedted kezem, nem szóltál. Akkor leperegtek a homokszemek
a boldogság óráján és üres térbe taszított a magány. Hogy miért? Az ma is talány.
De újra szól az a dallam, mit szívünk ritmusa vert régen, szemembe újra könny ragyog,
a boldogság apró gyöngyei, és újra pereg a homok, a vágyak percei nőnek napokká.
De félek, hogy csak álmodom, az éjszaka játszik keserves játékot velem
és fázom, remeg a kezem, belém mar a bizonytalan, mit nem fog már fel az értelem.
…és szól a zene. Kiolvad fülemből a viasz és bekúszik láthatatlan egy új világ.
Elmúlt az éj, fekete bársonytakaróját a Nap színezi arannyá, zöld mezőkön lépdel a vágy,
lágyan megölel, magával ránt, és ott állsz, mondod, régóta vársz.
Kezed nyújtod felém, repülni vágysz, én szárnyat bontok, repülök veled,
alattunk egy apró kis sziget, a szerelem. Felcsendül a régi dall, mit más nem hall,
csak te és én, most már mindörökké.