Kis türelmet...
Mint a puszta
Gondolsz rám? Mikor száraz kórót sodor a szél
az út mellet, porfelhőt kavar és összeszűkült pupilládon
át szürkén húz csíkot a szivárvány.
Kietlen puszta lét, mint sovány mén csak vonszolja magát,
lába rogyadozik, meg-megáll, leülne, de nincs hová.
Még hosszú az út, göröngyein botladozik a hajnal,
vörösen izzó gömb feszül az ég alján és lassan araszol az idő.
Mint pusztában a repedező föld a szomjas álmok úgy hasadnak,
vér buggyan száraz könny helyett, a semmibe markol kezed,
már nem tudod, hogy ki segíthet neked, hogy ki hullajt könnyeket
árva sírod felett. Pedig egykor szárnyaltál, mint képzelet
vad tengerek felett. Az ég kékjében fürödtél, nem féltél.
Tüdődből kiszakadt sóhajod örvényt korbácsolt, s szíved dobbanásába
beleremegett a föld. De magányba taszított az idő, és úgy állsz
most egymagad, mint kiégett puszta, de az ég tiszta,
nem csavar könnyeket rád, pedig innád, mint egykor
kedvesed szavát. De most, mint száraz kórót kerget a szél,
mert az álmok elfolytak a föld repedésén.
E-mail: ugyfelszolgalat@network.hu
Kapcsolódó cikkek:
A régi dalt, most újra hallom