Mint a puszta

Gondolsz rám? Mikor száraz kórót sodor a szél
az út mellet, porfelhőt kavar és összeszűkült pupilládon
át szürkén húz csíkot a szivárvány.
Kietlen puszta lét, mint sovány mén csak vonszolja magát,
lába rogyadozik, meg-megáll, leülne, de nincs hová.
Még hosszú az út, göröngyein botladozik a hajnal,
vörösen izzó gömb feszül az ég alján és lassan araszol az idő.
Mint pusztában a repedező föld a szomjas álmok úgy hasadnak,
vér buggyan száraz könny helyett, a semmibe markol kezed,
már nem tudod, hogy ki segíthet neked, hogy ki hullajt könnyeket
árva sírod felett.

Zakatol a fejembe egy szó,
nem-nem és ez nem jó.
Nem szabad. Mi értelme?
Miért kapaszkodsz a semmibe?
Hisz a vágy csak gyilkos álom,
hiába várom, hogy valóra váljon.

Nem, pedig fontos lenne,
ha a nem végre igen lenne,
hogy ami belül feszít,
és ezen a nem sohasem segít,
végre fellázadna az igen,
mint imába foglalt ige.

De nem, és vesznek az álmok,
mert az igenre hiába várok,
édes ajkadon csak a nem,
most főhet a fejem,
hogy mily varázs az igen,
pedig a nemtől vérzik szívem.

Nem hiszem, hogy rút képemen,
nem látod a jóság ráncait,
szűk markából ezt mérte a sors,
gyáva vagyok, nem vagyok harcos,
nem vigyáztam a rózsaszín ködben,
mert hittem, hogy az igennel minden könnyebb.

Volt egy leány,
haja szőke volt,
kéklő szemén
táncra kelt a sápadt Hold,
csillagok szikráztak
gyöngykalárist nyakába,
megbújt a szeretet
rózsás mosolyába.

Hajnalba kelt
aranyló sugárral,
harmat mosta lábát
illatos virággal.
Madárdal kísérte
csengő nevetését,
szelíd őzek figyelték
minden lépését.

Ha erdőn járt
megölelték a fák,
lágy szellő fésülte
arany haját.
Zöld ruhás koboldok
irigykedve nézték,
Nap tükrében játszó
tündöklő szépségét.

Égig érő hegyek
borultak a völgyre,
csodálva néztek
e gyönyörű lényre.

Lépések a semmibe.
Lábnyomok egy leszakadt ég alján.
Halott kövekbe zárt sóhajok.
Törtszárnyú tegnapok vergődnek
a lágy aszfaltba ragadnak és félnek.
Ki érti ezt?

Feketén támad a csend,
süket fülekbe kiabál,
egy vak látnok siratja a jövőt
és örül, hogy nem látja gyilkosát,
s egy kismama átkozza felpuffadt hasát.
Ki érti ezt?

Gyermek, ki sír egy sír felett,
testvér testvérnek vájja szemét,
jussáért harcol, gonosz kacag lelkében,
s mossa véres kezét,
hallgat sátáni zenét.

Egyszer, a rőt szakállú róka,
mikor még kicsi volt, aprócska,
alig nagyobb, mint az öklöm,
ez egy mese, csak úgy közlöm,
elindult a mezőre vadászni,
milyen is a nyúl, meg akarta látni.

Ahogy ment, mendegélt,
bátran, mert senkitől sem félt,
a fű alatt egy ürgét látott,
szegény pára bőrig ázott,
-te volnál a nagyon ügyes
hosszú fülű tapsifüles?

-Dehogy vagyok, hát nem látod,
én vagyok ki bőrig ázott,
mezőn járó szegény ürge,
lyukba bújó, igen fürge,
kit kerget a hosszú lábú,
vízzel járó nagyszakállú.

Mikor fekete felhők gyűltek az égen,
s a Nap csókja a vihar arcára ült,
fáradtan botorkált bennünk a lélek,
mint sánta koldus, ki a sarkon hegedült.

Felvette bársony ruháját a bánat
és néhány boldogság garasért könyörgött,
gomblyukában hervadt virág könnye perget,
nem sírt, nem is kiáltott, csak úgy, magában nyöszörgött.

De távolban tisztul az ég és fellobban tüze,
pezsdül a vér, az erek megfeszülnek,
tavasz lépte döng az úton és holnapra
újra táncra kelnek, az álmos szerelmesek.

         A tél fagyos lehelete mar arcomra pírt,
         fák ágaira jégszikrákat, könnyeket sírt
     a komisz természet, leterítve tiszta takaróját
lenn a völgyben, s fenn az eget karmoló hegyek csúcsán.

   Éhes farkasok üvöltenek, a csend hirtelen összerezzen,
belém mar az idő kristályfoga, már bénán lóg fagyos kezem,
    csak lábam visz, meg a szív, mi még melegen dobog,
  egy kis ház a távolban, hol a tűzben igaz szeretet lobog.

      De csak álom, szürke felhőbe burkolt délibáb,
a puszta lidércfényei és megtört lelkek rohannak tovább,
   mert még fáj az átok, nincs érzés már, ami melegít,
örök télben kuporog a szerelem, itt már semmi nem segít.

Megint vihar készülődik,
a borús felhő feketén vigyorog,
cikázó fények ostora csapkod,
s a szél, mint megvadult óriás,
ember törpékre tapos.

Fák hajlanak alázattal,
a természet most az úr,
alattvaló, szolganép csupán,
mi az utcán hömpölyög,
ki teheti, eresz alá búj.

Sír a tető, nyög a gerenda,
a kémény romosan füstölög,
véres sebét nyalja az áldozat,
mert cserépzápor veri az ablakot,
lépte nyomán, törött üveget hagyott.

Zúdul a víz, jég koppan,
felhők átkos könnye mar sebet,
vakolat omlik robajjal,
mintha bűnösök törnék a követ.

Mond, ha fekete felhők tornyosulnak fejünk felett,
szörnyű vihar csapkod, s mar véres sebeket.
Szerelmemet vajon hiszed-e?

Ha elválaszt a távolság és sóhajunk rebben csak tova,
mint árva lélek, ki repülne, de még nem tudja hova.
Szerelmemet vajon hiszed-e?

Ha csillagfénye csókolta gyöngy-könnyek égetik szemed,
mert fáj, emészt a tudat, hogy nem vagyok veled.
Szerelmemet vajon hiszed-e?

Mikor a szavak bántanak, hazug nyelvek csapkodnak,
irigy, bántó mondatok támadnak az igaznak.
Szerelmemet vajon hiszed-e?

   Láttam szívemet üveg mellkasomban,
      áttetsző volt és vadul dobogott,
       vér piroslott, Nap sugarában,
  s benne a szerelem lángja lobogott.

         Óvtam törékeny testemet,
           benne kristályszívemet,
        mégis, valami megkarcolta
és a vékony repedésen, elillant a szerelem.

       Egy hazug szó, megcsalt remény
        és a piciny karc tovább hasadt,
elszivárgott a boldogság, mint tűnő nyeremény,
    s a játékban a vesztes, egyedül maradt.