Lépések a semmibe.
Lábnyomok egy leszakadt ég alján.
Halott kövekbe zárt sóhajok.
Törtszárnyú tegnapok vergődnek
a lágy aszfaltba ragadnak és félnek.
Ki érti ezt?

Feketén támad a csend,
süket fülekbe kiabál,
egy vak látnok siratja a jövőt
és örül, hogy nem látja gyilkosát,
s egy kismama átkozza felpuffadt hasát.
Ki érti ezt?

Gyermek, ki sír egy sír felett,
testvér testvérnek vájja szemét,
jussáért harcol, gonosz kacag lelkében,
s mossa véres kezét,
hallgat sátáni zenét.
Ki érti ezt?

Apa, férj, kit a kocsma bátorít,
s a gyenge asszony remeg,
imája nem jut fel az égbe,
vért mos arcáról, tengerizű könnye,
mert ezt írta neki a sors könyve.
Ki érti ezt?

Fiatal, ki egy lövésért remegsz,
tág pupillád szűri a fényt,
ragasztószagú pillanat csak a remény,
pedig szállni szeretnél
és a mentős megszólal, már nem él.
Ki érti ezt?

Ki érti a bánat szavát?
Rothadó lelkek bűzös illatát,
háborúk gyilkos moraját,
özvegyek, árvák sikolyát,
haldokló utolsó imáját.
Nem érti senki sem.