Mikor fekete felhők gyűltek az égen,
s a Nap csókja a vihar arcára ült,
fáradtan botorkált bennünk a lélek,
mint sánta koldus, ki a sarkon hegedült.

Felvette bársony ruháját a bánat
és néhány boldogság garasért könyörgött,
gomblyukában hervadt virág könnye perget,
nem sírt, nem is kiáltott, csak úgy, magában nyöszörgött.

De távolban tisztul az ég és fellobban tüze,
pezsdül a vér, az erek megfeszülnek,
tavasz lépte döng az úton és holnapra
újra táncra kelnek, az álmos szerelmesek.

Talán a tavasz, talán az édes illat,
majd újra indítja a rozsdás kereket
és nyikorogva és lassan beindul az élet,
mert eltűnt a tél, mást nem is tehetett.

Felolvad szikrázó jég ruhája, s az égbe száll,
mint párás könny ül a felhők szürke szemén,
de törli már millió napsugár éltető fénye
és rügyező ágakra varázsol bimbózó reményt.