Bemocskolják a tiszta vizet,
legyalulnak minden hegyet,
eltűnnek az erdők, rétek,
akarom én ezt? Kérdeztétek?

Sugárzó Földön élek,
hálni jár belém a lélek,
minden mérgező, mi ehető,
végállomás a temető?

Ontja a tévé a híreket,
megint egy tájfun érkezett,
roncs városok, megtört emberek,
gyász könnyétől égő szemek.

Árvíz pusztít, a föld remeg,
rázza öklét, mint fergeteg,
tűzet csihol, láng lobban,
tűnik az élet, átkozottan.

Szenny és mocsok hömpölyög,
füst takart Nap könyörög,
fénylándzsája tépi a szmogot,
éltetni, amit az ember még meghagyott.

Csodatörtént akkor, mikor kivirágzott a sivatag,

pedig csak a szerelem szórta el magjait

és a süppedő homok alól előbújt a remény.

Nem kellett könnyel öntözni, csak úgy nőtt,

vérből lángolt tüzes virága ontotta a gyönyört.

Jött felém a fényben és átölelt, hajába túrt az őszi szél,

selyme pergett ujjaim között, míg két szeme, egy álomról mesélt.

Felemel magához az ég, elvegyülünk a kékben,

angyal szárny simogat, megnyugodtam, már nem féltem,

éreztem, repülnöm kell, lelkem a végtelen rabolja el.