Bemocskolják a tiszta vizet,
legyalulnak minden hegyet,
eltűnnek az erdők, rétek,
akarom én ezt? Kérdeztétek?

Sugárzó Földön élek,
hálni jár belém a lélek,
minden mérgező, mi ehető,
végállomás a temető?

Ontja a tévé a híreket,
megint egy tájfun érkezett,
roncs városok, megtört emberek,
gyász könnyétől égő szemek.

Árvíz pusztít, a föld remeg,
rázza öklét, mint fergeteg,
tűzet csihol, láng lobban,
tűnik az élet, átkozottan.

Szenny és mocsok hömpölyög,
füst takart Nap könyörög,
fénylándzsája tépi a szmogot,
éltetni, amit az ember még meghagyott.

Köhög a Föld, tüdejéből vér fakad,
bomba robban, kettészakad,
roncs testek, síró anyák megszakadt szíve,
s aki a fegyvert gyártotta, vajon érzi-e?

Kiáltani szeretnék, elég!
Talán még nem végső e vég,
de egyedül kevés vagyok,
mint gyertya a pusztában, csak ég, nem ragyog.

De ha millió gyertya gyúlna,
gyűlölet helyett, áldás hullna,
öntöznénk erdőt, virágos réteket,
mondhatnám végre, hogy boldogan élhetek.