Csodatörtént akkor, mikor kivirágzott a sivatag,

pedig csak a szerelem szórta el magjait

és a süppedő homok alól előbújt a remény.

Nem kellett könnyel öntözni, csak úgy nőtt,

vérből lángolt tüzes virága ontotta a gyönyört.

Jött felém a fényben és átölelt, hajába túrt az őszi szél,

selyme pergett ujjaim között, míg két szeme, egy álomról mesélt.

Felemel magához az ég, elvegyülünk a kékben,

angyal szárny simogat, megnyugodtam, már nem féltem,

éreztem, repülnöm kell, lelkem a végtelen rabolja el.

Féltem megölelni, féltem, hogy megint csalódnom kell,

hisz annyi sebből vérzett már szívem, de nem,

ő más, vele áldott az idő, a sivatag eltűnik a percek között,

csók pecsételte vágyak lobbannak vad szenvedéllyel,

izzadt testek fonódnak gyöngycsillagos éjjel.

Mert kivirágzott a sivatag, lelkem pusztasága

és minden mi árva volt, most örömtengerbe bukik,

felfrissült érzések vitorlát bontanak, vágy szele repít feléd,

te ott állsz, már nyújtod kezed, mellkasodban vadul ver szíved,

egy apró könnycsepp, az öröm jel, ékesíti ég kék szemed.

Szeretni akartam, szerelmet kapni csak és kaptam,

sodort a virágok között, mint ártatlan illatot, hagytam,

az álmosan hömpölygő vér, fellázadt ereimben,

elmosta a bánatot, a titkon ejtett könnyet, mindent,

mi eddik eltakarta előlem a kéklőn tiszta eget.

Most nyár van a télben, a hideg arcomra pírt éget,

de mi táncolunk, ennek semmi nem vethet véget,

a csillagokba festem, ha kell, örökül e képet,

mert ez örök, mint az idő, mi végtelen út csupán

meg a szerelem karcolta jelek a lelkünk udvarán.