Zakatol a fejembe egy szó,
nem-nem és ez nem jó.
Nem szabad. Mi értelme?
Miért kapaszkodsz a semmibe?
Hisz a vágy csak gyilkos álom,
hiába várom, hogy valóra váljon.

Nem, pedig fontos lenne,
ha a nem végre igen lenne,
hogy ami belül feszít,
és ezen a nem sohasem segít,
végre fellázadna az igen,
mint imába foglalt ige.

De nem, és vesznek az álmok,
mert az igenre hiába várok,
édes ajkadon csak a nem,
most főhet a fejem,
hogy mily varázs az igen,
pedig a nemtől vérzik szívem.

Nem hiszem, hogy rút képemen,
nem látod a jóság ráncait,
szűk markából ezt mérte a sors,
gyáva vagyok, nem vagyok harcos,
nem vigyáztam a rózsaszín ködben,
mert hittem, hogy az igennel minden könnyebb.

Nem érted, mert érthetetlen.
Minden szó mi nem, csak mérgező fullánk,
mint mocskos eső hull rám,
és a sár már ellepi lelkemet,
feketén gyászolja az életet,
nem látja többé, az igenből fakadó fényeket.

Már tudom, a nem a vége mindennek,
kíntól roskadt fészke a könnyeknek,
mert, ahogy te mondod, az a távolba taszít,
és a lélekbe fájdalmas sebet hasít,
megtiporsz már egy amúgy is szenvedő szívet,
de sohasem mondanád az igent.