Megint vihar készülődik,
a borús felhő feketén vigyorog,
cikázó fények ostora csapkod,
s a szél, mint megvadult óriás,
ember törpékre tapos.

Fák hajlanak alázattal,
a természet most az úr,
alattvaló, szolganép csupán,
mi az utcán hömpölyög,
ki teheti, eresz alá búj.

Sír a tető, nyög a gerenda,
a kémény romosan füstölög,
véres sebét nyalja az áldozat,
mert cserépzápor veri az ablakot,
lépte nyomán, törött üveget hagyott.

Zúdul a víz, jég koppan,
felhők átkos könnye mar sebet,
vakolat omlik robajjal,
mintha bűnösök törnék a követ.
Minden mi él, fél és remeg.

De hirtelen csend lett.
A vihar gúnyos kacaja
már messze hallatszik,
ezer sebből vérző házak nyögnek,
s az éjszaka újra elalszik.