A tél fagyos lehelete mar arcomra pírt,
         fák ágaira jégszikrákat, könnyeket sírt
     a komisz természet, leterítve tiszta takaróját
lenn a völgyben, s fenn az eget karmoló hegyek csúcsán.

   Éhes farkasok üvöltenek, a csend hirtelen összerezzen,
belém mar az idő kristályfoga, már bénán lóg fagyos kezem,
    csak lábam visz, meg a szív, mi még melegen dobog,
  egy kis ház a távolban, hol a tűzben igaz szeretet lobog.

      De csak álom, szürke felhőbe burkolt délibáb,
a puszta lidércfényei és megtört lelkek rohannak tovább,
   mert még fáj az átok, nincs érzés már, ami melegít,
örök télben kuporog a szerelem, itt már semmi nem segít.

       Megfagyott a szív is, hiába ad a kályha meleget,
     a hazugság fagyos gleccsere váj mély repedéseket,
         és a testből kiszakad a lélek, meg egy sóhaj,
az elárvult világ rám szakad, nem érzem súlyát, de semmi baj.

      Már úgy is mindegy a fagy körbe vesz egészen,
           kinn és benn a tél mar, meg az enyészet,
   eltemet a magány, csak a bánat ejt értem könnyeket,
             és szótlanul, a szerelem mellé temet.