Nem tetszhalott…

   / Hommage a Klaus Schulze: ’Contemporary Works – Set 2. Timbres of Ice’/

Nem tetszhalott -,

Tetsz-élő ő;

A harmóniátlanságba zuhanó,

Még lélegző kő gyanánt.

A szénné vedlett gyémántok

                                között.

Az elköltözött remények

Porladó csonkjain.

Hol csókjaim –

                  mára már sebek.

Így, többé én nem vétkezek…

S hiába ráncokat

                  sem szenvedek miattuk:

Hisz’ Mi, – hasonlók –

       bizony

                  az életünket adtuk

Létezésünkért…

De cserébe – csak e SEMMI ajtaja

Csapódik már reánk.

Escape-Land

      Az emberi létezés  - csak a mindenkori menekülések története… talán. S nem az élhető módon leélhető és végig élt élet, s nem is a minőségi élet, de még csak,  nem is az ’emberközpontú élet’.

Én, ugyanis „még nem láttam embert”, aki valóban, és minden ízében (ha csak nem titkolta) - szabadon tudott volna élni, vagy valamiképpen, épp ne lett volna – létezése foglya -,  s egyfajta „áldozat”...

Áldozata akár a saját paradigmáinak, akár a környezetének.

     Ecce Homo

                                                                                         „Hogy bűnös vagyok, nem vitás.

                                                                                                De bármit gondolok,

                                                                                            Az én bűnöm valami más,

                                                                                                Tán együgyű dolog.

A világról szólván...

Földimód foltos szemmel nézve olyanok vagyunk, mint egy vonat utasai, akik valami hosszú alagútban szenvedtek balesetet, s ott rekedtek, ahonnét a kezdet fénye már nem látszik, a végén meg csak oly parányit, hogy a pillantásnak örökké fürkésznie kell, így is folyton elveszíti, meg aztán a kezdet és a vég egyáltalán nem is bizonyos.

Köröttünk azonban, az érzékek zűrzavarában vagy az érzékek túlzott érzékenysége folytán megannyi szörny leselkedik, és zajlik, kinek-kinek

hangulatszeszélye vagy sebesülése szerint, egy elbűvölő vagy kimerítő kaleidoszkópszerű játék nyomán.

Igazság, hit és erkölcs, becsület, szolidaritás, szánalom..., jog és jogrend, igazságszolgáltatás, közigazgatás, egészségügy, oktatás... egyenlőség és esélyegyenlőség, - s még és már... hosszan sorolhatnánk: mind-mind egyformán, és "egymásra épülően", szétesett, avagy éppen szétesőben. A társadalom működésének alapegységei és alappillérei esnek, zuhannak szét darabjaikra, vagyis, maga a TÁRSADALOM, maga az ország, maga a nemzet, maga egy nép.

Az értékeket illetően egy kiüresedési folyamat körvonalazódása vehető észre…"A minden érték átértékelésének nagy nietzschei gondolata pontosan ellentétes módon valósult meg, az értékek visszafejlődésének formájában." - állítja Baudrillard.

A párhuzamos Világokat már felfedezték az emberek, de nagyon nehezükre esik megérteni, mert térben gondolkodnak. Térben és időben. A párhuzamos azt jelenti számukra, hogy egymás mellett, bár még a tudomány, a fizika és a geometria is tanítja, hogy a párhuzamosok a végtelemben találkoznak. De hogy hogyan találkozhatnak, ha egyszer egymás mellett futnak? Erre a kérdésre jótékony hallgatás a válasz. A párhuzamos ilyetén értelmezése, igaz lehet a vasúti sínekre, de semmi esetre sem magyarázza a párhuzamos világok megértését.

    „A pszichiáterek, azt mondták, hogy az első világháború sok emberből olyan traumákat hívott elő, amelyek addig a tudatalattijukban rejtőztek, s a húszas és harmincas években az emberek egyre neurotikusabbá  váltak, mert nem alkalmazkodtak a belső vagy a külső állapothoz, a hatvanas években pedig az európai nők körében 25, a férfiak között 15 százalékot tett ki a neurotikusok aránya, és az újságírók azt mondták, hogy ez az évszázad betegsége.  És a hetvenes években azoknak a száma is növekedésnek indult akik depressziótól szenvedtek, és a század végén Európa minden ötödik polgára depressziós volt.

   S mintha csak egy nagy, ’s üres - mészkőlabirintus volna az idő, és benne az emberek, áttetsző és néma, lélegző kövek.

Különös, furcsa színjáték az élet. Hol az őszinteségek mint szétmálló rügyek. Nevetni valók. A magány csak az - ami igaz, és valódi itt.  A magány-nélküliségek pedig, ügyes marionett-bábosok, vagy pimasz pantimímesek csalóka játékai.

Persze, lehet derűvel szemlélni ezt… Sokszor, még magam is - próbálgatom… Próbálom ezt.

Gyönyörűbbnél gyönyörűbb

hangok és dallamok,

csokorba font

harmóniáit hallgatom,

- s a CSÖND

"itt marad "...

velem.

„A szavak, olyan jelképek, amelyek valami közös emléket fogalmaznak meg.”

S meg akart álmodni egy embert: a legapróbb részletességgel megálmodni és átvinni a valóságba.

Egy lelket keresett, amely méltóvá lehetne arra, hogy helyet kapjon a világegyetemben. Mert valahogyan érezni vélte… hogy ha egy álomban a szavak tiszták és világosak, és nem látható az, aki kimondja őket, akkor azok Isten szavai.

 Ugyanakkor időnként  - az a nyugtalanító érzés is kínozta, mintha mindez, valahogyan már megtörténhetett volna…egyszer, korábban is… de biztos, ebben se volt… ahogyan abban sem, hogy ha ez a reggel és ez a találkozás csak álom, akkor lehet-e, talán az is, hogy igazából mindkettőjük  legföljebb csak hiszi, ahogyan most „ő az”, aki a másikat álmodja itt…

-Igen.