Korlátok és tilalomfák béklyói közé szorított ’Lehetőség-kirakatok’ kacérkodnak velünk, s öltik reánk, folyvást nyelvüket. (Az „emberhez méltó élet” – rivalda-fényes karikatúráiként, a nélkülözések pangó sikátor-posványain, hypnózisba rántva.)

S míg a „választott”, és „megélt Szabadság”, boldog és felhőtlen „reklám-falatjait” lengeti – sokak nyáladzó, s fölcsigázott érzékei előtt, - valójában becsap, zsarol, és kifoszt.

Miután ellöktek... s zuhanni kezdünk... vajon ki fogja meg kezünk?

Nekem... már ez a trambulin. És szédülök...

  Talán csak Hankiss Elemér gondolkodott el először – „hangosan” is azon… amit aztán nyíltan, le is merészelt írni…, és megfogalmazni, hogy „nem – tudja - szeretni már ezt a mai Magyarországot!” 

S most nekem is azt kell, hogy mondjam: csatlakozom hozzá, hiszen igaza van: ma már nem lehet szeretni ezt a mai Magyarországot, legalábbis, nem így és olyannak ami és amilyen… s ha tovább így folytatjuk… (már pedig így folytatjuk…!?!) …vagy nem?

  Egyre lelketlenebb, butább, mostohább és otrombább lénnyé lesz az ember, s legföljebb ha áltathatja magát - ezzel a szóval: „civilizált”.

Pedig, mindössze képmutatóbb lett csak, s ma már egyetlen nap alatt tesz, annyi ocsmányságot… mint korábban, legföljebb századok alatt… (már csak puszta számarányánál fogva is…)

   Ráadásul ma, az ember - voltaképpen már nem érez valós érzelmeket, illetve ha mégis, igazából már nem maradhat többé - kinek,  hogyan, … és „jól” átadnia.

Vajon minden tekintetben ideális társadalmakban élhetünk? Ideálisak-e az életminőségeink, egészségünk, a kulturális, magán és közösségi életünk? S vajon minden tekintetben ideális- e természeti környezetünk. Jelenünk, s a pillanatnyi szabályok, törvények és lehetőségeink szerint elképzelhető jövőnk?

Csakugyan így képzeltük el? Mindannyian ilyennek képzeltük és szerettük volna jelenünket, s lehetséges jövőnket, gyermekeink, és szeretteink lehetséges jövőjét?

Esettanulmány az emberi rosszindulatról

avagy

’a morál - kis magyar – geneológiája’

    Már-már  köztudomású dolog, hogy ahol egy magyarnál több van, ott szinte máris, a pártoskodás, irigység, s a gáncsoskodó rosszindulat üti fel fejét. Hatványozottan így van ez korunk magyar társadalmában, illetve közéletében. Sőt,  az un. ’kis közösségekben’ – ha tetszik - ma már még inkább talán, mint korábban bármikor. Noha a kis közösségek, hagyományosan ’befelé záró’, magas kohéziójú közösségi kapcsai, - korábban ezzel épp ellenkezőleg, - az egyén és csoport védelmét, belső egymásra utaltságát voltak hivatottak hangsúlyozni és erősíteni.

           Ha csak egyetlen egy csillag, lehullna  a  Mennyből – valami ’Isten-forma’ kegyből, az

életért -, egyszeriben, s egyből – erőd, mint holmi tükör sugárzódna szerte, szét a végtelenbe, - hogy végre hidd…!

S ne vidd magaddal minden fájdalmad a sírba.

De imáid, sírva - végtére meghallgattassanak.

S ne csak durva salak-hegyek módjára

túrassék, léted meddőhányóira.

Ha csak egyetlen egy csillag… lelked – fagyott nóváiként

fölragyoghatna…

A lekésett boldogság-napok összes illúziója –

Talán, még születni tudna…

S nem lennél hiába…

Már nem tennél hiába…

                                                           Ámen

Ha könnyeiden már nem látsz át, kíntalan – erőd, képlékeny masszaként… a térben szétterülhet.

S ha hited, - és hiteidet veszik, - s lélek donor NINCS több, erőd – lassan elhal.  

Ha szavaid, csak – a semmibe szólnak, szakadatlan, s választalan… erőd, rügyek nélkül szárad.

Ha tetteid, vég nélkül – mint holmi semmire jó értéktelent söprik szemét módjára félre – erőd,

értelmetlen kín lesz.

Ha önbecsülésed naponta zárják, vaskos abroncs bilincsek durva kalodavasa közé, erőd, tehetetlen, s megcsúfolt kolonc.

    Ma is – csak egy rossz álomra ébredhettem reggel; majd ugyanez az álom gyötört és kísértett egész álló nap is. A rossz álmok mindig gyakoribbak… A rossz reggelek, mindig gyakoribbak. Maga a ’rossz’, - az mindig gyakoribb. Tehetünk ellene bármit… habár, mi mégis – folyvást „teszünk ellene”… Csak hát, hiába. Hiába mégis. Talán mert rossz a koncepció is, vagy már maga a „tevés” is eleve elrontva van. Így aztán, csak az illúziónk marad. A lehetőségeink, és a remény illúziója… Hogy egyszer talán, valaha, valami – majd ’más’ lesz.

Migrén

Ma már az lep meg,

ha nem fáj

 a fej.

E hely - a helyzet magaslatán.

 Akár egy platán - kivágás előtt.

 Mert, szinte látja már...

 ledőlt -

 S én túl fáradt vagyok.

 Ez nem, a  'nagyoknak' erénye

 itt.

Valami kivitt,

az avítt álmodók

roncs-telepére...

elvégre

a fájdalmak temetője ez.

S bennem

kezdetét veheti

végre

a lassú 'porladás dala',

hangjegyről-hangjegyre -

komponálni már,

tulajdon komposztjait.