Ha csak egyetlen egy csillag, lehullna  a  Mennyből – valami ’Isten-forma’ kegyből, az

életért -, egyszeriben, s egyből – erőd, mint holmi tükör sugárzódna szerte, szét a végtelenbe, - hogy végre hidd…!

S ne vidd magaddal minden fájdalmad a sírba.

De imáid, sírva - végtére meghallgattassanak.

S ne csak durva salak-hegyek módjára

túrassék, léted meddőhányóira.

Ha csak egyetlen egy csillag… lelked – fagyott nóváiként

fölragyoghatna…

A lekésett boldogság-napok összes illúziója –

Talán, még születni tudna…

S nem lennél hiába…

Már nem tennél hiába…

                                                           Ámen

Ha könnyeiden már nem látsz át, kíntalan – erőd, képlékeny masszaként… a térben szétterülhet.

S ha hited, - és hiteidet veszik, - s lélek donor NINCS több, erőd – lassan elhal.  

Ha szavaid, csak – a semmibe szólnak, szakadatlan, s választalan… erőd, rügyek nélkül szárad.

Ha tetteid, vég nélkül – mint holmi semmire jó értéktelent söprik szemét módjára félre – erőd,

értelmetlen kín lesz.

Ha önbecsülésed naponta zárják, vaskos abroncs bilincsek durva kalodavasa közé, erőd, tehetetlen, s megcsúfolt kolonc.

    Ma is – csak egy rossz álomra ébredhettem reggel; majd ugyanez az álom gyötört és kísértett egész álló nap is. A rossz álmok mindig gyakoribbak… A rossz reggelek, mindig gyakoribbak. Maga a ’rossz’, - az mindig gyakoribb. Tehetünk ellene bármit… habár, mi mégis – folyvást „teszünk ellene”… Csak hát, hiába. Hiába mégis. Talán mert rossz a koncepció is, vagy már maga a „tevés” is eleve elrontva van. Így aztán, csak az illúziónk marad. A lehetőségeink, és a remény illúziója… Hogy egyszer talán, valaha, valami – majd ’más’ lesz.