Korlátok és tilalomfák béklyói közé szorított ’Lehetőség-kirakatok’ kacérkodnak velünk, s öltik reánk, folyvást nyelvüket. (Az „emberhez méltó élet” – rivalda-fényes karikatúráiként, a nélkülözések pangó sikátor-posványain, hypnózisba rántva.)

S míg a „választott”, és „megélt Szabadság”, boldog és felhőtlen „reklám-falatjait” lengeti – sokak nyáladzó, s fölcsigázott érzékei előtt, - valójában becsap, zsarol, és kifoszt.

A valóság: millió – s tán milliárd - leláncolt és szorongó egzisztencia, individualizált és kollektív börtöne.

Mintha csak kísérleteznének: hogy ki, mit, meddig, s még mennyit bírhat el! A vágyak és a rácsok eme, fogyasztó, majd lelkeket fagyasztó – globális húsdarálóiban.

Bár, akadnak még akik erre, csak ennyit, s imígyen kiáltanak: ’Engedd el magad, s zuhanj!

S ne kapaszkodj tovább oly’ görcsösen az anyag csaló látszatába; e modern misztériumba…  

 Hisz’ a semminél többet veszíteni, itt, - már úgy sem lehet…

Csakis a Van – s az ördögtől  való ’vagyon’  káprázata – s  a  birtoklás, konok  bírvágyai torzítanak: S e minden áron  való  tulajdonlás, részegült  és  kapzsi, terhes  ballasztjai…

Deformált világod, téves   értékítélete, s  az  ’értékek’  kifordult  hierarchiája, hol  előbb jő az anyag, és csak eztán majd az ember, és a lélek.

Íme hát e modern-szükségletek álnok piramisa, mely – Maslow nevében – lám, már fejtetőre állt.’

*

   Földi száműzetéseink, így - itt mind kódolva vannak! A szeretetlenség és magány, közöny- láncaival, mint újabb mítoszok: Akárcsak Prométheusz ősi kínjai, Kaukaszosz hegyén, avagy mint Pandóra szépsége és bája, mely csak rosszindulat; s hozzájuk a Heraklészi kínok, s az általa hordott Nessos-ing, - e sors méreggel átitatott ünnepi köntöseként.

S mi, mindig űzettetünk…

S bár békénket keressük, gondolkodás nélkül harapjuk meg a hozzánk hajló legkedvesebb kezet.

De békénket keressük… (!?) s a jóság - idilli-imágóiból kiválasztjuk máris, az egyik legaljasabbat, mert az őszinte – sajnos, tűnik „csúnyán csillog” nekünk! Majd e választott aljas, egy napon, szépen lépre csal, s látszat biztonsága, hirtelen - a perzselő láva tüzével és parazsával mar lelkiismeretünkbe, amely Istentől való. De akkorra, az a régi, elűzött ’őszinte’… már halott. (S mint a ballada béli 'rossz asszony' fájdalma, ki gyermekét kincsére cserélte… némán, őrjöngni kezd.)

Mert trójai falovakon lopják be lelkünkbe már a rákot. S az, ott – titokban burjánozni kezd. Míg végül, lassan megöl…

S te, hiába is sikoltanál – társad, jótevőd és hazád, - kiket, az őszinte helyett elcseréltél - legföljebb - a gégédet metszi el…

*

Mert amíg a sor(s) legutolsó helyén, itt mindig csak az ember, és a lélek áll, - addig, nem létezhet kiút… innen, sehová!