Ma is – csak egy rossz álomra ébredhettem reggel; majd ugyanez az álom gyötört és kísértett egész álló nap is. A rossz álmok mindig gyakoribbak… A rossz reggelek, mindig gyakoribbak. Maga a ’rossz’, - az mindig gyakoribb. Tehetünk ellene bármit… habár, mi mégis – folyvást „teszünk ellene”… Csak hát, hiába. Hiába mégis. Talán mert rossz a koncepció is, vagy már maga a „tevés” is eleve elrontva van. Így aztán, csak az illúziónk marad. A lehetőségeink, és a remény illúziója… Hogy egyszer talán, valaha, valami – majd ’más’ lesz. De nem…

 S ez talál ránk holnap, s holnapután is, mindig és megint. Ez a „de nem”…

Mint ’Árvácska’ Móricz regényében, mikor szeretetért lelkes örömmel, fölkente a szobát, remélve majd megdicsérik érte… ám de mire kész lett, cserébe, csak jókora verést kapott. Nos, valahol, - csupa ilyen „verésekből” áll össze az élet, - a s végére már akkor sem kenjük föl a szobát, amikor már csakugyan dicsérnének érte…

Nem látjuk értelmét… Elfáradunk… Elfásulunk… sőt, magának a reménykedésnek a képességét veszítjük el.

A létezés, tulajdonképpen ekkor ér véget. A remény képzetének elvesztésekor… Az ember ekkorra válik húsgéppé. S közöny-kalkulátorrá… Ekkorra már az álmok is elveszítik jelentőségüket, és karakterük. Ahogy szerencsére, vagy inkább szerencsétlenségünkre már maguk a ’rossz álmok’ is. Mert bizony még a rossz álmoknál is létezhet, s létezik rosszabb…

Amikor már rossz álmaink sincsenek.

Ez, az emberi-lét, immáron utolsó stádiuma. A lélektelen létezés, a puszta „levés” küszöbére érve. Amikor, végtére is, már nem lesz különbség tovább - mérhető - élő, és élettelen között. Amikor a szívverés nem lesz több a hőingások miatt, pattogó hangokat hallató kövek percenéseinél.

Abban a pillanatban, amikor az ember, már nem rendelkezik rossz álmokkal sem, valójában, már meggyilkolni sem lehet, hisz’ voltaképpen – lélekben már halott.