Talán csak Hankiss Elemér gondolkodott el először – „hangosan” is azon… amit aztán nyíltan, le is merészelt írni…, és megfogalmazni, hogy „nem – tudja - szeretni már ezt a mai Magyarországot!” 

S most nekem is azt kell, hogy mondjam: csatlakozom hozzá, hiszen igaza van: ma már nem lehet szeretni ezt a mai Magyarországot, legalábbis, nem így és olyannak ami és amilyen… s ha tovább így folytatjuk… (már pedig így folytatjuk…!?!) …vagy nem?.

 Pedig mindenik szaváról kiáltva árulkodik, hogy éppen  azért nem szereti, s szeretheti - mert semmit sem szeretne szeretni jobban…! De vajon meghallották-e szavait… akkor és bárhol, azóta is, - akik dönthettek volna, avagy ma is dönthetnének, és változtathatnának ezen…? Nem hiszem!

Ezért hát ma sem tehetünk másként – mint, hogy kijelentjük: így, már nem lehet szeretni, ezt a mai Magyarországot tovább… mert tenni kéne végre, hogy végre szerethető legyen! Sőt, érdemes és értéke is legyen szeretni Őt!

Mert hát talán nézzük – ezúttal „Hankis Elemérrel együtt” – hogy ma miért is lett olyan szerethetetlenül… távolivá, és otthontalanná ez az ország..:

… Talán mert elsősorban is -  „nem szerethető már olyannak, amilyen.” Amilyenné lett. Amilyenné tettük…

   1989 előtt – még elhihettük azt, hogy a rendszer lehet a  hibás mindenért.  Társadalmunk, életünk, tudatunk eltorzulásáért.

Ám ma, - hozzávetőleg, huszonkét évvel – egy negyed emberöltő(!) - után, hogy látszólag   „kezünkbe  vehettük” (?!?)  országunk,  társadalmunk,  önmagunk, s életünk alakításának sorsát, - s az ezekkel együtt járó minden felelősséget sem különben - azonban már nincsen, s talán nem is lehet alibink többé. Vagyis, ki kell, hogy jelentsük: ’mi vagyunk felelősek azért, amik s amilyenné lettünk, és maradtunk…’

…s ha alaposabban is körülnézek, már egy olyan ország, egy olyan társadalom képe bontakozik ki előttem, amelyet - így nehéz is szeretni. Vagy mondhatnám inkább – esetleg úgy is, hogy „nem szabad szeretni”. Mert nem szabad beletörődéssel elfogadnunk olyannak, amilyen. „

Ezért mondom most is, „hogy nem szerethetem ezt, a „mai” Magyarországot. 

  Nem szeretem például azért, mert hirtelen mindenki nagyon szeretni kezdte. Pártok, mozgalmak, városok, szónokok, himnuszok vallanak szerelmet – de tegyük mindjárt hozzá, hogy  vélhetően csakis elvtelenül, s  nyilvánvalóan is őszintétlen, hatalom éhes s így hiteltelen, és manipulatív „ szerelmet” - nyújtva csak Magyarországnak…. s ezzel, állampolgárainak is.

S mégis… sőt talán épp ezért is… : 
                   „ S ilyen áldások dacára 
                   Ez a nemzet mégis árva, 
                   Mégis rongyos, mégis éhes, 
                   Közel áll az elveszéshez…” – fogalmazta meg, már szinte századokkal ezelőtt is – Petőfi.

(S lám a sorsunk… azóta is, mit se változhatott… Ugyan ki is lehetne itt felelőse ennek, ha nem mi, saját magunk… itt mindannyian!?)

Nem. Nem szeretem tehát ezt a Magyarországot azért sem, mert

- lehet ugyan, hogy „ Isten kalapja”, volt… sőt lehet,, hogy olykor még „ragyog az orcája” is, - de ezalatt mégis csak felveri a gaz mégis, s útjai, vasútjai leromlanak. S utasai egyre távolabb kerülnek, vagy csak sodródnak talán megint, az egész világtól el!  S lesznek és maradnak így utcái piszkosak, és szemetesek, tanubizonyságul.

 Nem szeretem tehát, mert több mint hatvan évvel a második világháború után is, még mindig, és változatlanul omladozik a házak vakolata. Fővárosának  - sőt nem csak a fővárosának - fő utcáin, a házak falán folyik az olajos szenny…. S gondozatlan csatornáin át az ár…

 Nem szeretem, mert közösségei szétzilálódtak, polgárai fáradtak, közönyösek, rosszkedvűek, békétlenek, türelmetlenek, indulatosak, mindennel és mindenkivel szemben bizalmatlanok. 

   Nem szeretem  ezt a Magyarországot,  mert pazarló! (Ráadásul minden – ezt állítólag „fölismerő”  és  „cáfoló” „takarékossági” intézkedése ellenére is – paradox módon - csak egyre inkább megmarad ’pazarlónak’, miközben – ezek folyamányaként is, marad továbbra is - illogikus, következetlen, abszurd – és korrupt, s így is tisztességtelen!)  

Mert notóriusan hagyja tönkremenni – és elkótyavetyélni, sőt egyenesen elkótyavetéltetni is - mindazt, amije volt, van, és lehetett volna.

… mert mit is csináltunk ezer évig? És mit csinálunk most is…? Hol kapnak elismerést – és élnek – Nóbel-díjasaink, tudósaink, feltalálóink, kutatóink, művészeink… - általában is; TEHETSÉGEINK - a legnagyobb többségben, világra szóló sikereket érve el, s mindezt „így” tudva és képzelve csak „magunkénak…”? Talán „Itthon” ? Kiket gazdagítanak ? Talán „Minket”…? S most is, hová űzetjük el, mindannyiukat…? Talán tényleg marasztaljuk? Talán tényleg megbecsüljük…? Talán tényleg elismerjük? Dehogy!

Vajon merhetünk-e még  ma – ezek után is, itt - tükörbe  nézni…?

     Nem szeretem, tehát - ezt az országot, mert igazságtalan: „fordítottan” önző, s nem hogy nem a saját boldogulásán fáradozna, gondolkodna, inkább ellenséget keres: noha éppenséggel maga az - aki a leginkább fokozza, s el is lehetetleníti tulajdon helyzetét!

 Mert ezer év alatt sem tudta (akarta?) megoldani azt, hogy az országban ne éhezzenek gyerekek tíz- és százezrei, ne fázzanak télen magányos öregjei, ne árverezzék el lakosaik munkával megszerzett otthonát, s ne hagyják el kivándorlási hullámok sokaságában állampolgárai, munkaereje, szakmunkásai, s értékesebbnél értékesebb tehetségei, s ne pazarolódjon – el folyvást… mérhetetlenül nagy,  tudás-tőkéje sem…

    Nem szeretem, mert a szegénysorról ma szinte nehezebb feltörni a polgári létbe, mint volt , az  - ötven(?) vagy akár száz évvel ezelőtt. Ugyanakkor - lassan - sokkalta könnyebb lehet ma már - visszacsúszni onnan!

Nem szeretem, mert nem becsüli és tiszteli a családokat! Legföljebb az üres szólamok szintjén, ám értük szinte semmit se tesz: miközben a családon belüli agresszió tekintetében is, ma már vezető helyen áll. Ahogy a rákos, a szív-, és érrendszeri megbetegedések számát tekintve is - az első helyen állhatunk a világ, e furcsa rangsorában. Ám a preventív egészségügyre, (vagy csak úgy, az egészségügyre), voltaképpen már alig fordítunk valamit, s a már gyógyulásra várók várólistái is, már-már újabb századokra vannak a gyógyulástól, miként az egészséges élettől is. Noha, ez alkotmányos joguk…! ( …s az öngyilkossági statisztikákat már talán - ne is nagyon hozzuk ezúttal itt szóba…)

 …Miért? 

A várható életkor tekintetében ma már az utolsók között vagyunk a fejlett világban. (De a nyugdíjkorhatárt, szakadatlanul emeljük! Mert ma már a békés öregkor… se cél?! )

Idegennyelv-tudásban csaknem valamennyi európai ország megelőz már minket. (Oktatási rendszerünket pedig éppen mostanában züllesztjük szét… a nem létező bölcsődéktől – egész az egyetemeinkig…)

…nem szeretem, ezt az országot tehát mert az új – Uniós - tagországok között csak Máltán és Lengyelországban alacsonyabb a foglalkozatási szint, mint nálunk. Mert innováció tekintetében a sereghajtók között vagyunk a fejlett világban. Mert az erőszakos bűncselekmények száma  folyamatosan nő…  (1990 100%; 2004: 160%, 2011…).

Mert Közép-Kelet-Európa egyik legeladósodottabb országává lettünk, és a legnagyobb költségvetési hiánnyal is csaknem mi küszködünk…. De mégis kölcsönöket veszünk  fel… miközben gazdasági növekményünk leállt, belső fogyasztásunk, pedig szinte nincs… Hogy jutottunk idáig?

…a mi, egyre inkább kiüresedő asztalainkon – itt, Európa állítólagos „éléskamrájában”  - hol már ősszel is argentin vagy német alma fonnyad; míg kertjeinkben, s lassan már temetőinkben is - holland palánták virítanak.. s a görög barack is, már-már gyakoribb lett minden hazainál – de mindenképpen, sokkal-sokkal olcsóbb -  mint a sok száz év óta, a Dél-Alföldön termő...

Folytassam? 

Folytatom…: mert van mit…  - és van még miről szólni…

Ott tartottam tehát, hogy „nem szeretem” ezt az országot, mert…

       …mert körülményes, bürokratikus. Mert korrupt. Mert urambátyám országgá lett újra. (S talán nem is nőtt ki onnan…) Mert a mindenkori, regnáló hatalom iránti lojalitás – itt fontosabb mint a rátermettség, a tehetség és a szaktudás.

S mert itt vannak megint az arisztokraták, a dzsentrik, csak most éppen felső tízezernek és yuppie-knak hívjuk őket. S akadnak melléjük, sztárok…is, de színészeink sorra eltünedeznek : ám a sztárok (mindig ugyanaz a tizenkettő ! – hisz’ úgy tűnhetne, nincs több…) mindig hengerelnek… ahogyan vannak  „újsütetű”  celebjeink is - s már ezek is, csak ugyanazokból a tizenkettőkből kerülnek ki, sorra, (kevéssé variálva megint… - de talán mondtam már hogy nincs több?...)

Vagyis, ’messze fenn az ernyő, megint, de még mindig üres hozzá itt a kas…’. 

Nem szeretem hát, ezt az országot, mert önámító.

…Valamikor régen, még  azzal büszkélkedhetett, hogy „lovas-nemzet”…, avagy, hogy hamarosan „Kelet-Európa Svájca” lesz. Ma azzal ámítja magát, hogy a „tehetségesek országa” (miközben nem becsüli meg, és sorra elűzi tehetségeit), illetve, avagy hogy, állítólag(?!) „lendületben van” (holott egyelőre még legfeljebb csak lendületesen bukdácsol); vagy hogy „európai középhatalom” – de legalábbis, azzá leszünk majd… újra ( ha politikusaink és polgáraink legalább ennyire felelősségteljesen és kitartóan dolgoznának ezen… ahelyett, hogy hol magunkat hozva kínos helyzetekbe, hol pedig a környező államokat, és kormányaik – s köztük Európát okítanák). 
 Európát, amelyhez, már annyiszor vágytunk közeledni, s annak jogos, és méltó részévé lenni, s amelyet, mikorra végre ’részévé’ lettünk, s szabályait is  magunk fogadtuk el, kioktatjuk rendről, s szabályokról, noha ezek zömét saját kezűleg írtuk alá, s fogadtuk el, mint magunkra nézvést is „kötelezőeket”…)

 
Nem szeretem ezért… Magyarországot, mert következetlen – s mert nem becsüli meg a saját teljesítményeit. 

Nem szeretem, mert kevesebbet tesz, mint amire képes volna. (Míg másfelől sokkal többet is megenged… mint amire lehetőségei adottá tehetnék…)

Mert nem ismeri igazi értékeit, (Sőt magát az „értéket” sem igazából látja, már talán nem is érti…) s ezért(?) nem is határozhatja meg - kellő pontossággal - teendőit sem. Mert ide-oda ráng a különböző politikai-, gazdasági- és társadalomelméletek között, anélkül hogy bármelyiket is pontosan meghatározta volna, vagy bármelyiket is igazán komolyan venné, avagy akármelyiket is, akár csak befejezné… végre, ha már egyszer úgy is elkezdte… De mert tehetetlenkedik, s nem tud  – (vagy már nem is akar(?)) dönteni - nem szeretem miatta!

És nem szeretem mert nem bízik – ráadásul már nem is hagyják, sőt nem is engedik meg neki – hogy bízni merészeljen  önmagában.  Azonban, ha mégis kísérletet tesz, vagy tehetne erre, az rendre, csak egy torzult önkép felé vezet!

Mert zavaros a múlthoz fűződő viszonya, s így zavaros a jövőképe is.  Miközben kapkod, - ám e kapkodásában is, csak elbotlik s lemarad, és hátramarad újra. Így aztán még ez az elmúlt, húsz év sem lehetett elég számára arra, hogy kidolgozza fejlődéspályájának komoly stratégiáit, sőt konkrét irányait. Mert még ma sem igazán tudja, hogy milyen szerepet akar játszani az Európai Unióban és a ’nagyhatalmak’ alkotta erőtérben, vagy akár csak saját kisebb, szűkebb hazájában és térségében... is.

Mert hagyja, hogy lemaradjon a kelet-közép-európai országok versenyében. …ahelyett, hogy győzelemre törne, eleve alibiket, és kerékkötőket keres minden kudarca közt. Vádolja a másik pártot, a belső ellenzéket, világgazdasági helyzetet, Európát, a történelmet, … miközben még jó, hogy nem nyúl vissza akár a török hódoltságig.

(Igaz,

 vannak

     törekvések…)

Nem szeretem, tehát, ez a szegény, sokat szenvedett, és máig is csak szenvedő Magyarországot – egyetlen Hazámat – azért, mert nem működik. Vagy legalábbis a lehetségesnél sokkal rosszabbul működik a politika, a parlament, a pártrendszer, a súlyok és ellensúlyok kényes ballasztjai, a demokrácia, a közigazgatás, a regionális rendszer, a mezőgazdaság, az egészségügy, az oktatási rendszer, a sajtó… a közlekedés… a civil társadalom, az egészségügy, a jogrendszer, az igazságszolgáltatás…s még hosszan sorolhatnám tovább.

Mert ma már, NEM szeretem a tulajdon Hazámat…!? …s miközben könny szökik szemembe mert ezt kellet leírnom… (pediglen nem is vagyok már kellően patetikus... hangulatban hozzá…) Látom: Nem működik.

Rákos daganat lett. Haló beteg. S félek, nincsen reá gyógyír… „Ő” nem változik. Ezért tehát félek, már nem mondhatna hihető terápiákat, sem észérveket szerintem itt senki, hogy miért is kellene még szeretnem… országomat  - gyógyíthatatlanul.

A kultúrájáért, melyet karikíroz, vagy negligál és tagad? Hol jobb oldalról tilt meg, hol meg bal oldalról húz ki neveket belőle? A tudományos eredményeiért, technikai fejlesztéseiért, találmányaiért, amelyeket, előbb vagy  elűzet, vagy semmibe sem véve, kiutál magából, majd könnyes szemekkel öleli keblére, mint magyart, miután az idegen népek földjein végre megbecsülésre lelt?

Vagy a művészetéért… melyek zömével ugyanezt teszi? A zenéjéért… mellyel ugyanezt teszi…? A filozófusaiért… akikért Európa hamarább emel szót mint mi, magunk…? Műemlékeikért, melyeket nem becsül és nem óv?  Természeti szépségeiért, melyeket elad és beszennyez? Hévizeiért, melyeket nem hasznosít és eltékozol…?

   Ma már sokkal több érv szólhat a mellett, hogy el kelljen e földet hagynom, mint a mellett, hogy miért is maradjak…!

S mint a számtalannyi eddigi nagy magyar exodus, vagy ezek mostani, újabb résztvevői tették és egyre többen teszik, -  most, íme magam is, közéjük csatlakozzam…? Mert a mai Magyarország már elérte, hogy már önmagát se lehessen képes továbbra is méltóképp szeretni, és szeretni akarni…

*

Három gyermeket neveltem… volna… ennek a Hazának, mert elhittem hogy érdemes… De most,  már őket is el kívánom „menekíteni” innen! – Hiszen nem lehet jövőjük… itt.

S építettem, építettünk… egy házat is, mert itt kívántam volna élni és meghalni is…! De lassan, vagy inkább nagyon-nagyon durván és gyorsan, ez az ország elveszi, és el akarja venni tőlünk, tőlem, és gyermekeimtől, a családomtól, már a házam is. (Ahogy máris elvette sokaktól, s ezt akarja tenni még másokkal, tízezrekkel is. )  …máris hozzá fogott!

No és tanultam is évtizedeken át… ennek a honnak… hogy érte is dolgozzam, segítsem… de nem volt szüksége rá.

S most már… nem szeretem… érte! Nem szeretem ezt az országot, mert "holocaustot" kezdett tulajdon állampolgárai ellen!

 Ebben az örök 'komp-országban'; ebben a "Stalker-honban"..., ebben az 'abszurdisztánban', ebben a "következmények nélküli" önelveszejtésben...  tűnik, nincsen tovább!

     De Profundis ! ( Éli Éli, lámmá sábáktani!  )Consummatum est