Ha könnyeiden már nem látsz át, kíntalan – erőd, képlékeny masszaként… a térben szétterülhet.

S ha hited, - és hiteidet veszik, - s lélek donor NINCS több, erőd – lassan elhal.  

Ha szavaid, csak – a semmibe szólnak, szakadatlan, s választalan… erőd, rügyek nélkül szárad.

Ha tetteid, vég nélkül – mint holmi semmire jó értéktelent söprik szemét módjára félre – erőd,

értelmetlen kín lesz.

Ha önbecsülésed naponta zárják, vaskos abroncs bilincsek durva kalodavasa közé, erőd, tehetetlen, s megcsúfolt kolonc.

S ha a másért tenni vágyást, csak durva gáncsok törik, - erőd lendülete, rendre, holmi groteszk rángások téveteg torzója lesz…

S ha már minden szerelmed is, mint fölös rongyok csüngnek, a fekete füstökként kavargó, tomboló szelekben, erőd – a vérpiros erekben… alvad.

Ha nincsen út előre, ha nincsen út már hátra... ha sem jobbra sem balra nem haladhatsz - erőd, őrült spirál módjára, révült dervis -táncba kezd.

S ha nincs, mert nem akad már reggel, mely még remény is lehetne, s lenne – s téged, mint Valamit, a helyére tenne, e fölsorolt milliárd, s osztódó semmi közt, - erőd megkötöz, levág, s te magad maradsz, lélegző, s végtelen halott.