Egyre lelketlenebb, butább, mostohább és otrombább lénnyé lesz az ember, s legföljebb ha áltathatja magát - ezzel a szóval: „civilizált”.

Pedig, mindössze képmutatóbb lett csak, s ma már egyetlen nap alatt tesz, annyi ocsmányságot… mint korábban, legföljebb századok alatt… (már csak puszta számarányánál fogva is…)

   Ráadásul ma, az ember - voltaképpen már nem érez valós érzelmeket, illetve ha mégis, igazából már nem maradhat többé - kinek,  hogyan, … és „jól” átadnia.

Magunkra maradtunk társadalmainkban – s egyre inkább magunk maradunk önnön burkainkban is. ( S bár látszatra glóbuszunk, a történelemben először változott, s lett technikailag is átjárhatóvá, s ’globálissá’, - a valóságban ugyanakkor soha ennyire elszigetelt, és szegmentált, még nem volt.) Ahogy, - porlasztott önbecsüléseink… hol jó szándéktól sugárzó arcainkat is – gyakorta értetlenül nézik… s mi, (ezért ugyanígy értetlenül), úgy vonulunk ’individualizált’ High-Tech–elefántcsonttorony lakódobozainkba vissza, mint csigák, csigaházaikba: ’szarvakat behúzva’, de parabola-tükrökkel az égnek…

Mintha csak Platon modern barlanghasonlata éledne újjá, holmi ’virtual reality-k’ holografikus power-pointjain. Csak ezúttal a network-ök digitalizált árnyékai szerint, hol mégis csak, valahol ’utolsó az Ember’. Pusztán csak szimulált interakciói lehetnek még jelen… ’palackposta-képpen’… ám nem tudni már… „kinek” !?

De legalább ez, vagy legalábbi még ennyi – illúziónk maradhatott azért… S e ’csigaházak high-tech-menedéke…’, esetleg, még – talán, mindig „jó lehet nekünk”… amennyiben elszigetelhetjük lelkiismeretünket.

(A lelkiismeretünk ugyanis mára torz ballasztjává lett a szívnek. Nehéz, s fölösleges teher…)

Persze, egy napon – s ez a nap mind közelebb már egyre,– túl késő lesz beismerni tévedéseinket…

(…ahogy az volt már, az ősi múltban is, egész a keskenyorrú majmokig bezárva…)

S így ebben, a „második, vagy talán sokadik bazárba” zártan, hol mára éppen mi lettünk az újdonsült „bazári majmok is” – holmi illuzórikus mókuskerékben araszolgatunk csak szuperszónikus hajtóműveinkkel, a „kényelmes halálba”, s meghasonlásainkba, az őrületbe, vagy éppen az emberi jogok árnyékában zajló permanens mészárlásainkba.

Frusztráltan, szorongón, vagy éppen már betegen, új járványok között (pedig azt hittük – róluk is – hogy immár „legyőztük őket” – akár a természetet…), mely katasztrófáival, most „ünnepli” mégis „második eljövetelét”… avagy - egy „új Apokalipszist…” (?)

S mi - mégis, ím csak bódultan mosolygunk, vagy meglepetten nézünk… s nem értjük… világokra nyitott, fürkésző, precíziós ’celláinkban ülve’ – de lélekben elreteszelten, s allergiásan…:  „Mi ez ?”