„A szavak, olyan jelképek, amelyek valami közös emléket fogalmaznak meg.”

S meg akart álmodni egy embert: a legapróbb részletességgel megálmodni és átvinni a valóságba.

Egy lelket keresett, amely méltóvá lehetne arra, hogy helyet kapjon a világegyetemben. Mert valahogyan érezni vélte… hogy ha egy álomban a szavak tiszták és világosak, és nem látható az, aki kimondja őket, akkor azok Isten szavai.

 Ugyanakkor időnként  - az a nyugtalanító érzés is kínozta, mintha mindez, valahogyan már megtörténhetett volna…egyszer, korábban is… de biztos, ebben se volt… ahogyan abban sem, hogy ha ez a reggel és ez a találkozás csak álom, akkor lehet-e, talán az is, hogy igazából mindkettőjük  legföljebb csak hiszi, ahogyan most „ő az”, aki a másikat álmodja itt…

-Igen. Talán véget ér az álom, talán nem. – gondolta. De addig is, nyílvánvaló, hogy tudomásul kell vennünk ezt az álmot, - ahogy tudomásul vettük a Mindenséget, s azt, ahogy a világra jöttünk, hogy látunk, és lélegzünk… 

- De hátha nem ér véget az álom – mondta most a másik…

Meg akartam nyugtatni őt is, és magamat is;  úgy tettem, mintha nagyon is biztos volnék a dolgomban, pedig dehogy is voltam…

- Az én álmom már évek óta tart. - válaszoltam erre… - Ha belegondolunk, nincs is az az ember, aki ne találkozna önmagával, amikor visszatekint az életére. Mi velünk is ez történhet mostan, csakhogy mi, most ketten vagyunk. - Nem akarsz tudni valamit a múltamról ami egy napon még a te saját jövődé is válik ?

Szótlanul bólintott.

- Nem tudom pontosan hány könyvet fogsz írni, de az biztos, hogy túl sokat. Fantasztikus novellákat, és olyan verseket, amelyek teneked kevesebb örömet okoznak majd, mint másoknak. Majd tanítasz is, mint apád, s még annyian a családodban. (Jól esett, hogy nem fírtatta, mi lesz majd a megjelent könyveinek sorsa, siker-e, vagy bukás… Más hangon folytattam:)

- Ami a történelmet illeti… megint volt egy háború… Oroszország világuralomra tört… Amerikát pedig még mindig fogva tartja egy babona, a demokrácia.

Országunk azonban napról-napra falusiasabbá válik Falusiasabbá és önteltebbé, mintha csak szemellenzőt viselne…

(Meg volt illetődve, ösztönös félelemmel töltötte el valami, ami lehetetlen, de mégis bizonyos… majd megláttam, hogy egy könyvet is szorongat a kezében. Megkérdeztem, hogy mi az.)

- Fjodor Dosztojevszkíj műve; A megmételyezettek, vagy talán a Megalázottak és Megszomorítottak – válaszolta halkan… - már nem igazán emlékszem rá…

 -  Jó könyv…? De alig mondottam ki, máris éreztem, mennyire szentségtörő kérdést is sikerült feltennem…

- Az orosz mester… mindenki másnál mélyebbre hatol az emberi lélek mélységeibe és rejtelmeibe…

(…s még két-három további könyvet is megemlített: köztük a ’Hasommás-t’)

- Te szegény (válaszoltam erre…) –  attól tartok, hogy ezek sajnos csak üres szavak: Csakis az egyén létezik, ha létezik még egyáltalán, valaki is… A Tegnapi ember pedig – már nem a mai ember… - mondta volt, valamelyik görög. Talán éppen mi vagyunk, vagy lehetnénk az egyik, élő példa erre.

(Különleges helyzetben voltunk, és, mi tagadás, nem nagyon lehettünk  felkészülve rá…)

Jó sokáig beszélgethettünk azonban, semhogy az egész valóbban is álom lehetett volna. S ezért is, támadhatott talán egy újabb és fura ötletem!

- Mindjárt bebizonyítom most neked, hogy nem álmodol engem, s én sem álmodhatlak téged!

S egyszer csak eszembe jutott Coleridge meg az álomkép: Hol álmában, valaki a paradicsomban járt, - ahol egy szál virágot kapott, s amikor felébredt, a virág ott volt, mellette.  

- Hát ez, valóban kész Csoda – szaladt ki a száján – Márpedig az ember, mindig fél a csodáktól. Biztos azok is megrémültek, akik Lázár feltámadásának szemtanúi voltak…

(Semmit se változtunk…- gondoltam, - de ekkor, valami, mégis véletlen, az eszembe ötlött…)

- Másodszorra, már a természetfeletti sem lehet annyira ijesztő – feleltem. S javasoltam neki, hogy másnap is találkozhassunk; ugyanitt s ugyanekkor. Két helyen, egy időben.

Amibe azonnal bele is egyezett, ugyankkor, közölte, hogy sajnos, mára már későre jár, s indulnia kell.

Elbúcsúztunk, de nem fogtunk, nem foghattunk kezet.

Másnap, nem mentem el a megbeszélt időben… és tudtam, hogy Ő is, éppen ugyanezt tette.

Mert Ő, - e másik, bizony mégiscsak álmodhatott engem, bár mégsem egészen…

Mert, most - már bizony tudom: Voltaképpen ő is, csak pontosan ugyanazt a dátumot álmodta, melyen e véletlen tálálkozásunk lehetősége - éppen ott - és akkor, még megtörténhetett. Vagyis csak magát e dátumot: abban a különös dimenzióban, amelyből azonban már hiányzott a tér, s amely e találkozást, így valóbban, és isten igazából is – még megteremthette volna !  

      ( ...íródott Jorge-Luis Borges esszéinek és novelláinak alapján - véletlenül ).