S mintha csak egy nagy, ’s üres - mészkőlabirintus volna az idő, és benne az emberek, áttetsző és néma, lélegző kövek.

Különös, furcsa színjáték az élet. Hol az őszinteségek mint szétmálló rügyek. Nevetni valók. A magány csak az - ami igaz, és valódi itt.  A magány-nélküliségek pedig, ügyes marionett-bábosok, vagy pimasz pantimímesek csalóka játékai.

Persze, lehet derűvel szemlélni ezt… Sokszor, még magam is - próbálgatom… Próbálom ezt. Azonban hinni, elhinni - már nem vagyok, nem lehetek képes. Született, ősi naívságomat, elvesztettem immár. Ìgy legföljebb csak téblábolok itten… és várok, valamire… Várok… s   közben - a ködben - nézelődöm csupán. Figyelem e korszak kusza történéseit, s olykor - esetleg még, véletlen értelmezgetem… De ezt is, mindössze csak puszta kedvtelésül teszem. Hiszen megváltoztatni ennek irányait, többé - már úgysem nagyon lehet. S talán, értelme sincs; nem lehet már érdemes különösebben…

Várom hát - a véget… vagy csak azt, ami számomra lesz a vég… Ám ez is – minden bizonnyal  relatív befejezés lesz csak. Befejezése valaminek, ami épp elkezdődhetett…hogy azután egyhelyben, vagy körbe-körbe járjon. Kinek-kinek, az anyagnak s a térnek, a maga sajátos szempontjai szerint.  

Néha, nagy titokban, valahol azért irigylem azon lelkeket, aki létüket még értelmesnek, s tartalmasnak érzik. (Persze, ettől még koránt sem biztos, hogy létezésük ’az’ -, valóban is, de legalább érzik…s valljuk be, ma már ez is szép eredmény…! Különösen ha sosem csalódtak még elképzelt hitükben. ) Ha mindannyiunkat legalább ennyire be lehetne csapni, egy ilyen hazug világ, akár még szép is lehetne tán. Hiszen jó cél érdekében, hazudni is jó… amennyiben garantálható marad, e jó, s nemes hazugságok sérthetetlensége. De, csakis ebben az esetben… hiszen még a „legjobb hazugság”, hazugság voltának kiderülése is, csakhamar, a legfájdalmasabb csalódások forrása lesz. De tagadhatatlanul akadhatnak azért szerencsés lelkek…

Én nem tartozom közéjük… Bár szellemem, s érzékeim tanult tapasztalása, már minden bizonnyal kellően megedzették lelkem. S életben maradtam. No persze, Boldog – így többé bár nem lehetek soha, ám de mert ennek pontos tudatába vagyok, sokat már nem is remélek itt. S olykor érnek, érhetnek még kedves meglepetések is. Noha, ezek így csak röpke, és kellemes napok maradnak, - mégis, valamiképp még színesíthetik e szürkét, magamban... s e labirintus még nem ismert, és titkos fordulóiban.

   E létezés kódolt kötelességeként azonban - haladok még beljebb, útvesztőnk rejtélyes középpontja felé, hisz’ építményünknek kijárata nincsen, csak bejárata…ahonnan, mindannyiunkat - idelöktek egykor.

Igaz, a középpontot így sem érheti el bárki. Időnként, különös csapóajtók nyílnak ki alattunk, s hullunk ki valamely isteni semmibe, avagy eljátszuk, hogy szállunk, s irdatlan erőkkel fölfedezőknek álmodjuk magunkat e gigantikus, de örökké áthatolhatatlan üvegkupolák sötétlő, csillagporos terében.

 Ám labirintusunk adott folyosóit, s terét, így sem hagyhatjuk el, s mindenkor ugyanoda huppanunk csak vissza. S ha olykor mégis, bizonyos misztikus látszatok tükröződnek reánk, mint holmi illúziók, furcsa déja-vu-i -, ezek - csupán a mellettünk, legközelebb levő, más, zajos folyosók rossz szigetelései miatt lehetnek. A teremtett – Isteni anyag rejtett hibái tán…vagy az angyali szerelők lehullott csavarkulcsai…?Nem tudni. Utunkat csak éppen hogy zavarja. Nem kell már ezekkel - még velük is – magunknak törődni. Nem a mi kompetenciánk…Nem ezt testálták e helyütt ugyanis reánk.

Hiszen a reánktestáltat is, csak éppen hogy megoldjuk… Azzal kell törődni…! Bár nem tudni, lehet-e értelme még itt. No de, nem is az én dolgom ezt eldönteni…

 Hiszen, legfőképp - úgyis csak a magány lehet és maradhat csak meg végül - , ami igaz, és valódi itt.