A világról szólván...

Földimód foltos szemmel nézve olyanok vagyunk, mint egy vonat utasai, akik valami hosszú alagútban szenvedtek balesetet, s ott rekedtek, ahonnét a kezdet fénye már nem látszik, a végén meg csak oly parányit, hogy a pillantásnak örökké fürkésznie kell, így is folyton elveszíti, meg aztán a kezdet és a vég egyáltalán nem is bizonyos.

Köröttünk azonban, az érzékek zűrzavarában vagy az érzékek túlzott érzékenysége folytán megannyi szörny leselkedik, és zajlik, kinek-kinek

hangulatszeszélye vagy sebesülése szerint, egy elbűvölő vagy kimerítő kaleidoszkópszerű játék nyomán.

A ’Mit tegyek?’ vagy: a ’Miért tegyem?’ - nem e vidékek kérdései.

(…)

Márpedig, ’egy adott ponttól – van úgy, hogy nem lehetséges már többé a visszatérés. S ezen pont – bizony, elérhető.

Az emberi alakulás döntő pillanata örök érvényű. Ezért igazak a szellem forradalmi mozgalmai,melyek mindent, ami annak előtte volt, semmisnek nyilvánítanak - mert még valóban nem történt meg „semmi”.

Az emberiség története: egy másodperc valamely vándor két lépte közt.

(…)

Az, ami ördögi, olykor annak külszínét ölti, ami a Jó volna, sőt – ez a ’Jó’ - néha teljességgel belé is költözik. (…) Ám ettől, még lényegét tekintve – ’ördögi’ marad…

Ezért hát vannak, vagy lehetnek meglepetései a Gonosznak. Hirtelen megfordul, s azt mondja: - Te engem félreértettél - és ez, talán így is lesz igaz.

A kezdődő tudás első jele, hogy meg szeretnél halni. Mert ez az élet, elviselhetetlennek tűnik fel, s bármi más élet elérhetetlennek. Nem szégyelled már, hogy meghalnál; kéred, a régi cellából, melyet már gyűlölsz, vinnének át egy újba, melynek gyűlöletét csak eztán tanulhatod meg.

Belejátszik e dologba a hit maradéka is: hátha szállítás közben arra téved a folyosón az Úr, s látja e rabot, és azt mondja: - Ezt ne zárjátok be többé. Mert Hozzám jön… - Csak hát… sehol sincs az Úr !

… ahogy nincs a világban ítéletlehetőség, se’ csak annak, holmi derengő látszata. Miképpen nincs – igazi – birtoklás sem, csak a létezés, mely valójában nem lehet egyéb mint az utolsó leheletre, és a megfúlásra vágyó létezés…

Régebben nem értettem, miért nem kapok választ a kérdésemre, ma azonban már azt nem értem, hogyan is hihettem azt, hogy kérdezhetek. De hát, lehet… nem hittem, csak kérdeztem.

Tartok tőle: hogy túlságosan is nevetségesen szerelkezhettünk föl egy effajta világhoz…mert

Mindennemű értelem és mindenfajta jó, kizárólag, és csakis, csak egyedül a zenében – és a zene segítsége és természete révén foglalható csak össze.

Ebben az elárvult világban, a zene, az emberiség édes mérge: Így – a zene nélkül, lényegében nem is létezhetne, és nem is maradhatott volna fenn az emberi civilizáció. A zene létrejötte ennél fogva, - s már csak ezért is, - egy megmagyarázhatatlan titok, s egyszersmind, egy alapvető szükségszerűség is.

Míg másfelől, a zene, az úgynevezett „kiszállás művészetének” – egy újabb kori technikájaként is megjelenik, az ember világában, - ahol a zene, voltaképpen az ezer években mérhető jóga, valamifajta pszichoakusztikus megnyílvánulási formája lett. (De csak az igényes zene… természetesen…)

 (...most is zenét hallgatok. Zene nélkül már nem vagyok képes gondolkodni. És zene hiányában már nincs is értelme gondolkodni…! )

Az emberiség „fejlődése”, valójában csak az önmaga elpusztításához szükséges energia.

 Valahol, titokban - igen... már azért imátkozom, hogy az a közelinek ígért nagy Világkatasztrófa, csakugyan bekövetkezzék... hiszen ennek a bolygónak, egyszer, már csakugyan meg kellene tisztulnia a mi erkölcstelen és hite veszetett nyomorult fajunktól... ennek elkerülésére, kizárólag csakis a zenéi miatt lehetne még egyedül mentsége... De vajon csakugyan elég-e már ennyi, egy elaljasult fajnak....?