„A pszichiáterek, azt mondták, hogy az első világháború sok emberből olyan traumákat hívott elő, amelyek addig a tudatalattijukban rejtőztek, s a húszas és harmincas években az emberek egyre neurotikusabbá  váltak, mert nem alkalmazkodtak a belső vagy a külső állapothoz, a hatvanas években pedig az európai nők körében 25, a férfiak között 15 százalékot tett ki a neurotikusok aránya, és az újságírók azt mondták, hogy ez az évszázad betegsége.  És a hetvenes években azoknak a száma is növekedésnek indult akik depressziótól szenvedtek, és a század végén Európa minden ötödik polgára depressziós volt. A szociológusok azt mondták, hogy a neurózis és a depresszió a huszadik századi nyugati társadalom kulturális átalakulásait tükrözi. És hozzátették, hogy a neurózis egy olyan társadalmat tükröz, amelyben a fegyelem, a hierarchia és a társadalmi tilalmak dominálnak, s hogy a bűntudat patologikus kifejeződéséről van szó. A depresszió pedig nem egyéb a tehetetlenség érzetének és a semmi tudatának patologikus kifejeződésénél. És eleinte az emberek azért voltak neurotikusak, mert tiltott dolgokat  szerettek volna csinálni, de nem tehették, mert meg voltak tiltva, és amikor megsértették a tilalmat, bűntudat töltötte el őket. És később, amikor már szinte mindent lehetett, depresszió kerítette őket a hatalmába, mert nem tudták, hogy tulajdonképpen mit is szeretnének csinálni, és új patologikus szubjektumokká változtak át, a  pszichiáterek pedig azt mondták, hogy a patologikus szubjektum ennyi idő alatt teljesen megváltozott. A szociológusok azt mondták, hogy a depresszió nem más, mint kompenzáció azért a világért, amelyben az egyéni szabadság már nem ideált jelent, - melyet keserves küzdelem árán lehet elérniük, - hanem akadályt, melyet keservesen kell leküzdenünk. A neurózis a tilalmak megszegése miatti szorongást jelentette, a depresszió pedig a szabadság terhe miatti szorongást fejezi ki. Az emberek némelyike mindenben valami értelmet akart fellelni, és egzisztenciális frusztráltságtól szenvedett. És a nyolcvanas évek végén az Egészségügyi Világszervezet közleményben adta tudtul, hogy a depresszió a nyugati világ legelterjedtebb patologikus jelensége. Időközben azonban új, az Egyesült Államokból eredő társadalmi tilalmak kezdtek el terjedni, ( például, hogy nem volna szabad dohányozni, sózni az ételeket, és Mc-drive-okban koleszteringazdag hamburgereket enni, vagy vicceket mesélni a homoszexuálisokról…) És ellenkezőleg, számos dolgot lehetett, ami azelőtt tilos volt. Ìgy aztán némelyik ember neurotikus volt, némelyik depressziós, mások pedig egyszerre voltak neurotikusak és depressziósok, és pszichotropikus gyógyszereket szedtek, a pszichoanalitikusok pedig azt mondták, hogy az emberek túl sok pszichotropikus gyógyszert szednek és nem kellő rendszerességgel járnak pszichoanalízisre. És hogy az orvosságok csupán visszaszorítják a traumákat a tudatalatti mélyébe, az embert azonban csak a szorongás verbalizálása és önnön tudatának újbóli megtalálása képes csak meggyógyítani.”

(…)

És… „a szociológusok azt mondták, hogy a pozitivitás a nyugati civilizációban új értéket jelent, amely a társadalom állapotának már nem megfelelő hagyományos humanista értékeket pótolja. A pozitivitás azt jelentette, hogy az emberek bizalommal tekintenek majd a jövőre, sportolni fognak és egészségesen és harmonikusan élni, rendszeresen eljárnak orvoshoz és magas életkort érnek meg, miközben szorgalmasan dolgoznak, hogy nyugdíjasként  élvezhessék az életet és fiatalosan öltözködhessenek. És már senki sem akart szegény lenni, mindenki hűtőt és hordozható telefont, kutyát, macskát, teknősbékát és vibrátort akart, meg sportolni, és pszichonalitikushoz járni.

(…)

„A reggeli futást az amerikaiak találták ki, akik a futáshoz csillogó tréningalsót és légtalpbetétes edzőcipőket szereztek be, hogy ne ferdüljön el a gerincük, és 1985-ben csak a futás miatt százharmincöt amerikainál idézett elő [e tréning] infarktust.”

(…)

„A katolikus filozófusok azt mondták, hogy erről a protestánsok tehetnek, mert ők sokat adnak az anyagi sikerre, és azt vallják, hogy segíts magadon és Isten is megsegít, míg a katolikusok inkább abban hisznek, hogy akit az Úristen szeret, annak ad keresztet. A protestáns  filozófusok viszont azt mondták, hogy a katolikus egyház hanyatlása is arról tanúskodik, hogy képtelen haladni a korral, s hogy a mentalitások is fejlődnek, (…) amelyben a nihilizmus lett úrrá. És a városi emberek kutyákat és macskákat és teknősöket és tengerimalacokat vettek maguk mellé, mert egy néma arc az elidegenedett világban nem árul el senkit.”

(…)

„…s azok az emberek akik úgy gondolták, hogy a demokrácia és a fogyasztói társadalom hozzájárul az emlékezet megszűnéséhez, azt is mondták, hogy ez, már egy emlékezet nélküli világot vetít előre, melyben minden véletlenszerű lesz.”     

(…)

„…s voltak, akik úgy gondolták, hogy az ember egyszer majd gyakorlatilag halhatatlanná  válik, és akkor születik meg az ideális társadalom, amikor abban, az emberek már csak az előre nem látható balesetek és az öngyilkosságok következtében fognak elhalálozni. A pszichológusok azt mondták, hogy ha valaki magas kort akar megérni akkor a múlton való töprengés helyett a jövőbe kell néznie, mert a múlt fölötti töprengés a magas kor szempontjából improduktív, ellenben a jövő tele van feszültséggel és izgalommal és ismeretlen jelenségekkel, és az emberek képzeletben eljátszhatnak  azzal, hogy milyen lesz a világ húsz, vagy ötven év múlva, és a pszichiáterek azt mondták, hogy az individuális emlékek úgy sem felelnek meg a valóságnak, s az objektív valóság manipulálása voltaképpen az emberi elme védőmechanizmusa, s ha az ember nem manipulálhatná a múltat, akkor sokkal hamarább meghalna.”

(…)

[ így ] … némelyik filozófus azt mondta, hogy a világ rendje megfelel a diskurzus mechanizmusainak, és a diskurzus változékony, de egyúttal adott jegyekkel bír, e jegyek osztályozásának azonban nincs sok értelme, mert minden  csak játék és véletlen, anarchia és folyamat, dekonstrukció és intertextualitás és így tovább, mindazonáltal a jegy önmagában véve bizonyos jelentés hordozója, noha nem tudjuk pontosan milyené. Más filozófusok ellenben azt mondták, hogy a jegyek amelyekből a diskurzus és a világ fölépül, híján vannak a jelentésnek, és jelentés hiányában a szubjektum éppúgy megszűnik, mint a valóság. És a történelem nem más, mint szakadatlan és alaktalan mozgás, amely semmit nem fejez ki, és minden csak fikció és szimuláció. A humanizmus hanyatlása pedig logikus folyamat, mert a humanizmus épp amiatt jutott zsákutcába, hogy elérte célját, s érvényre juttatta azokat az értékeket, amelyek sajátjai voltak, közöttük a szabadságot és az individualizmust, a pluralizmust és a transzparenciát. A humanisták pedig megkapták, amit akartak; az individualista, interaktív, pozitív és transzlucidus, operatív világot, amely ezáltal önmaga szimulációjában vész el, s amelynek végső megoldásaként a realitást, a hiperrealitás váltja fel. És egyes matematikusok azt mondták, hogy a realitás, csak puszta illúzió, s valójában nem egyéb, mint matematikai konstrukció, az emberi agyban, amely valamilyen másik dimenzióból származó frekvenciákat értelmez s ugyanezen dimenzió transzcendálja az időt is és a teret.

Az agy pedig egy olyan hologram, amely visszatükrözi az egész világűrt, amely maga is csak egy hologram.

 És 1993-ban egy idős asszony, aki valaha meggyőződéses náci volt, egy koppenhágai laboratóriumra hagyta az agyát, hogy a benne elraktározott képeket, egy napon, valakik majd levetíthessék az unokáinak, mert addig, sosem tudhatta számukra elmesélni élete történetét.”