Anya és Fiú (A mustármag) 

Egy kiáltással kezdődött földi útja, 
Mikor elhagyta a méhet. 
Egész súlyával hirtelen 
Ránehezedett a múlandó élet. 

E törékeny testben 
Az isteni alázat 
Szeretete fényével 
Beragyogta a házat. 

Alig volt cipónyi. 
Épp hogy csak megmaradt, 
De a Menny angyalai 
Neki hódoltak. 

Édesanyja fölé hajolt. 
Arcát könnyei mosták. 
Ránézett s látta előre 
Gyermeke sorsát. 

A vért, a korbácsot, 
Az ormótlan keresztet, 
Amelyre egy ártatlan 
Embert szegeznek. 

Látta a szívet, mely 
Egy egész világot szeret 
S végső kiáltással 
Engedi el a Lelket. 

De látta a kárpitot is, 
Amint megreped 
S látta prédikálni 
A feltámadt szenteket. 

S legvégül dicsőségben 
Feltámadni Fiát, 
Kit először kigúnyolt 
S megvetett a világ. 

Hálát zengett az anyai szív, 
Hogy Őt tudhatta maga alatt. 
Dicsőítette a méh, melyben 
Növekedett a Magzat. 

Áldottak az anyai kezek, 
Melyek Őt először megölelték 
És a rubin ajkak, mik 
Elsőként mondták ki szent Nevét.

Ima

Jöjj hozzám közel

és bocsásd meg,

hogy szitkokkal

illettem szent Neved.

Tékozoltam perceid.

Hűtlen voltam Hozzád.

Zajokkal zsúfoltam tele

csendes órád.

Ó, bárcsak tényleg

elérne Hozzád

gyarló imám,

hogy érintse Orcád.

Ó, bárcsak hajolnék

a legtisztább kútra,

hogy szívem ne vessen

árnyat az Útra.

Add, Uram,

hogy szeresselek,

hogy viharos órán

keresselek,

hogy suttogjam

a gyenge fű alatt

és harsogjam

szerte az égen,

hogy meghaltál

és feltámadtál értem.

A vér

Ó, bárcsak elfelejtenélek,

de még mindig itt vagyok.

Bárcsak ködöt szitálnának

szememre kék fagyok.

Bárcsak ne kapaszkodnék

tíz körömmel beléd.

Amikor leszakadsz Utamról,

forró könnyeket sír az ég.

Bárcsak sose tévedt volna

a szemem rád.

Bárcsak ne tett volna

ellenem bizonyságot a szád.

De Én a te életedről

már le nem kophatok.

Mint ama bizonyos

örök Könyvről a nyomatok.

Kiáltásom

égi kéz alá simult

s a valóság fényétől

kettérepedt a múlt.

Zuhanás

Nagy ugrás volt a mélybe,

ám nem sikerült.

A halál nyila süvített felem,

de elkerült.

Mindent megpróbáltam,

hogy elszakítsam

a haldokláshoz láncoló

vonósugaram.

Azt hittem, hogy szolgám az életem,

de ellenfelem.

Megtagadta parancsom

s szembeszegült velem.

Hadba szállt ellenem

s elvétettem célom.

Fényével elvakította

tompult irányzékom.

Lezuhantam a porba

s darabokra estem.

Kétségbeesett önsajnálattal

bámultam nyomorék testem.

Vajon kinek kellek én,

hogy még mindig élek?

Utolsóból első

Létem oszlopai között

a tényekkel bújócskáztam.

Bolond lyukból bolond szél fújt

menekültem, féltem, fáztam.

Mi egykor szántóföldem volt,

sárkányfog-vetés lett,

ami régen Szellemtől tündökölt,

fészke a cselvetésnek.

Agyamban összegyűltek

a lázadó sejtek,

hogy az összeesküvésnek

szentélyt építsenek.

Frappáns arrogancia,

kifinomult szóhegyek,

mázas kriptafalak,

miket beköptek a legyek.

E cifra szemétdomb lett

önazonosságom.

Gyökereim

Születés-elmúlás mókuskereke

Forog, mint keleti imamalom.

Négyezer éve figyeljük árnyunk

Ahogy nyúlik, rövidül a templomfalon.

Belégzés-kilégzés, fagy és olvadás,

Folytonos búcsú és elengedés.

Mikor fogunk már célhoz érni,

Mikor jön el a megérkezés?

Kérlelhetetlen a múlandó természet.

A létről lemorzsolja testemet.

De lelkem gyökerei Beléd kapaszkodnak,

S azokat onnan kitépni nem lehet.

Lázadásom

A test, a nyikorgó zsarnok

Veszélyes szerkezet.

Dániel

Vitrinek porcelán istenkéi,

dohos falakon lógó kőcsontvázak,

aranytól, brokáttól, drágakövektől

roskadozó házak,

ó, mily messze vagytok ti Istentől!

Szemforgató, korbácsos szolgák,

kik siettek elvégezni Isten helyett a dolgát,

hordószónok prédikátorok, templomi kígyóbűvölők,

kik hasra estek a tömeg előtt,

ó, mily messze vagytok ti Istentől!

Jaj, a nehéz titkoknak, mit rejtenek a falak,

jaj a földi kincseknek, mikhez vér tapadt,

jaj a titkos, dédelgetett bűnöknek,

melyek gyönyört szereztek az ördögnek!

Fogom a kezed

Lassan

homályosul el a világ.

Távolodik a

látható valóság.

Tehetetlenül zuhanok,

a múltba révedek.

Agyam nem tartja vissza

a felgyorsult képeket.

Minden, mi volt átfut rajtam

egy pillanat alatt.

De ez az egy villanás

megmaradt.

Nem tudja eltörölni

a vénülő emlékezet,

Uram, mikor

megfogtam a jobbkezed.

Az életem

pozdorjaként elégett.

A homokszemekkel

leperegtek az emlékek.

Az ifjúságom

oly hűtlenül elhagyott.

Vágyaim kihúnytak,

mint hajnalban a csillagok.

Az Alvilág ügynöke

Az Alvilág ügynöke

nyomomba szegődött.

Sziszegve szemembe nézett

s elém vetődött.

Kitárta köntösét,

mint bőregér szárnyait

s kínálgatni kezdte

rémálma árnyait:

hitelezek neked,

hogyha nincs egy vasad,

csak dobd el szíved jelvényét

s szolgáld a hasad!

Cseréld le szerelmed,

e fattyú pojácát.

Tépd le arcod bőrét,

ezt az álszent álcát.

Mi lesz már, haver?

Ez a való élet!

Meddig dőlsz még be

a dajkameséknek?

Isten nem is létezik!

Ötperces üzenet

Elszállt egy apró léghajó,

lepkekönnyű kis buborék.

Üzenete ötperces volt,

a jóhírre ennyi is elég:

Nagykövet voltam,

emberek, köztetek.

Fájdalommal vonszoltam

végig létemet.

Jézus volt számomra

az egyetlen jóbarát.

Megtisztelt, hogy végigjártuk

együtt a Golgotát.

Kínok közt is öröm volt

rövidke életem.

Mert Ő fogta kis kezem

s keresztülvitt mindezen.

Íme az örök Élet,

mint ötperces üzenet,

mit szenvedések között

szült meg a szeretet.

Eltévedtem a múzeumban

Ott benn a múzeumban 

eltévedtem, Kedvesem,

pedig csak egy pillanatra

fordultam el hirtelen.

Csupán egy villanásra

engedtem el kezedet,

de ez elég volt arra,

hogy Mellőled elvesszek.

Varázslatok, praktikák,

ákombákom szvasztikák,

indián apostolok,

cipókeblű idolok,

aszcendensek, szúrák, mantrák

és tűzevő szalamandrák,

alkímia, bölcsek köve,

Thor isten harcipörölye,

dohos, bűzös katakombák,

miket elleptek a gombák,

üveges szemű, holt bálványok,

részegen kábuló sámánok,

mandalák, miket széthord a szél,

sok hűhó semmiért.

Kocsmadal

Nyikorgó ajtók mögött

ásítás szag.

Vonz a nehéz föld,

add meg magad!

Nyelved botladozik,

dadog a lábad.

Izzad az értelem,

de hiába fárad.

A sátán szeme

vezérlő lámpásod

s az egész világot

lidércfénynél látod.

Köpések, legyek,

férgek, korhelyek,

mocskos szavak, átkok,

mindenütt pénzhegyek

Ide hoztál Engem

s szomorúan nézlek.

Ez a szűk kis lebuj

számodra az élet.

Merek tiszta lenni

botrányosan, durván,

megkönyörülve rajtad,

adószedőn, szajhán.

Kegyelmed

Annyiszor illettelek kemény szavakkal

és Te kedves vagy hozzám.

Hazudtam Rólad, hogy bosszantsalak,

bemocskolt Téged büszke szám.

Hallgattam dacos, lázadó maszkkal

arcomon, mikor dicsőítettek.

Némák maradtak mozdulataim,

mikor Rólad beszélhettek volna a tettek.

Türelmes voltál hozzám,

mikor messzire dobtam a Szentírást.

Vigasztaltál, ha búm vállamra szállt

s lelkemben csitítottad a sírást.

Elárultam szent Neved

s Te még mindig szeretsz

Bújdosó

Úgy örültem győzelmemnek,
de éreztem, hogy hirtelen rámszakadt.
Szívembe nyilallt a félelem
s megrogytam a nyomás alatt.
Bárcsak összemennék porszemnyire,
hogy elbújhassak,
vagy belebarnulnék a sáros földbe,
hogy ne lássanak.
Még a halál is jobb annál,
ha irigykednek rám.
Felfuvalkodottságom elmúlik
s pirul tőle orcám.
Halálra keresnek s nincs hely,
mi el ne árulná nyomom.
Betakarózom a lelki sötétségbe
s dédelgetem nyomorom.
Hazug az, aki azt mondja,
hogy lehet a magánynak élni.

Gyermekdal a Jó Pásztorról

Ej, te bárány, te századik,

Sosem jutsz el a házadig

Az egyenes Úton, ahogy más

Rendes juhoknál szokás.

Mindig játszol, kis hamis.

Néha mosolygok Magam is.

Hányszor bújsz el Előlem

Zöldfüvű legelőben.

Csengettyűdet meghallom,

Örvend szívem, megvallom.

De most csend van szerteszét.

Nem veszem lábad neszét.

Segélykiáltásod hallom

A meredek domboldalon.

A kilencvenkilenc és a ház?

Rájuk angyalraj vigyáz.

A Golgotán

Megyek a kereszttel a vállamon.
Megsebzett szívem csupa fájdalom.
A meredek úton ha elesek,
gúnyolódnak Rajtam az emberek.
A fehér gyolcsruhám végig csupa rojt.
Elöl-hátul elcsúfítja a sok vérfolt.
Arcomon ütések nyoma látszik.
Szakállam patakzó könnytől ázik.
Nem kérdem, miért vagyok Én a szégyen
azoknak, akik bűnben élnek.
Megkeményedve a büszkeségben
szenvedésemen nevetgélnek.
Eljöttem idáig, hogy szeressem
azokat, akik megvetnek engem.
Atyám, hogy törvényed beteljesedjen
halálom által a kereszten.

Ágyban, párnák közt

A forradalmár fekszik az ágyban.

Csak hálni jár belé a lélek.

Rászálldosnak orrlyukaira

láthatatlan denevérek.

Tekintetéből a fény kiveszett.

Szorosan markolja az ágyat.

Meredten bambul kifelé fejéből,

mint üvegszemű, kitömött állat.

Körülötte sürög a háznép,

de ő egészen mást lát,

eleven, rothadó hullákat,

a sátán udvartartását.

Büszke arccal dacol velük,

de hát mindhiába.

A pokoli kárhozatot

dörgölik arcába.

Révbe érkeztem

Lelkem annyi nagy vihara után

Végre révbe érkeztem.

Hányt-vetett a reménytelenség,

Míg megnyugodtam kezeden.

Szürke, vak egek helyett

Élő színek égnek

Felfrissülő fényében

Szemeim tükrének.

Forró lázam hűsítik

Szivárvány angyalszárnyak.

Lépteid hallatán elmenekültek

A lopakodó árnyak.

Cápák, vízi szörnyek voltak

Utamon a társak,

Míg véget nem vetettél

E nyomorult hánykódásnak.

A világ fertő óceánjának

Mérgezett posvány vízén

Lámpás nélküli fantom,

Kísértethajó voltam én.

Kétségbe esve 

Mentem mennyei mezőkön.

Szedtem hajlongva drága kincseid.

Könnyeim, perceim, imáim

megnyitották szívek bilincseit.

Egyszer csak vihar tört ki

a lelkemben és eltévedtem.

Kezemből kihullott lámpásod

és az Utat elvesztettem.

Rossz voltam Hozzád.

Nem szerettelek időben, mikor kellett.

Árulóddá váltam a kakasszókor.

Én vertem Beléd a szegeket.

Hiányzik a véred eleven rubintja.

Melege, mint anyai szó.

Helyébe most hideg tél markol.

Szívem színe borzongató.

Megbocsátás

Az ember, a gyarló,
teste börtönébe zárva
kinéz ablakán
s csak földi létét látja.
Csalóka ösztönöknek
olcsó játékszere,
érzései kormányozzák,
bújócskáznak vele.
Barátság, szerelem
másnapra elmúlnak.
Eldobja a régit
s vesz helyette újat.
Kétségbeesetten hajszolja
az élvezeteket.
Meg szeretné állítani
a múló éveket.
Íme az ember,
a teremtés koronája,
a tükre majma,
önmaga királya!
Miközben egója körül
forog szűk kis világa,
egyre mélyebbre süllyed
a bűn mocsarába.

Az örök élet titka

Tavasz jő télre,

Elolvad a jég,

Forog a kerge Föld

S mozog a mindenség.

Elillannak a percek,

Mint kósza gondolat,

A halál felé mutat

Minden pillanat.

A puszta lét azt súgja

Hogy add meg magad,

Elkap az ősi mókuskerék

S belőled semmi sem marad.

Hisz hősök hágtak hegyekre fel,

Hogy megszerezzék

A fukar múlandóságtól

Az örök Élet vizét.

Hullottak alá

A megtévedt mártírok.

Elnyelték őket

A telhetetlen sírok.

Féltőn szerető

Elmenekültem Előled.

A dolgaim mögé bújtam.

A pénz kifolyt kezemből

S hálátlanul elhagyott a múltam.

Rikító színeim kiégtek.

Előtted kifakultam.

Letéptél a világ kebeléről

S mint halott levél, lehulltam.

Elsodortad tőlem a kedvest.

Íztelenné váltak a mulatságok.

A cimborák közt számkivetett lettem

S elkerülnek a régi barátok.

Ködöt eresztettél rám,

Azóta nem látok.

Elvesztettem minden jelzőfényt

S a megszokott szabadságot.

Isten bölcsessége

Barangolok a betűk közt,

S mélyen megbántanak

Halálos ellenségeid,

Az idézőjeles szavak.

Fel sem fogják a firkászok,

Mit tesznek veled,

Mikor kisbetűvel írják

Legszentebb Neved.

Mindegyik olyan bátor,

Lánglelkű, becsületes!

Akkor miért vagy Te

Számukra lelki szemetes?

Annyira elvarázsolja őket

Személyes világuk,

Hogy a Te nyomodba

Sohasem teszik a lábuk.

Számon kérik Rajtad

Lelki nyomorukat

S mindazt, amit nekik

Bűnös életük ad.

Várakozás

Oly sokáig vártam e pillanatra

Én gyarló, a térdemen,

Hogy jókedved napja rám virradjon,

Mennyei Szerelem.

Oly sokáig hittem azt,

Hogy bölcs vagyok.

Közben elmémben épültek

Gonosz magaslatok

És nőttön-nőtt a szívemen

A vastag héj,

Benne áthatolhatatlanná vált

A sötét éj.

Hányszor sarjadtak benne

Tüskés szavak

Büszkeségem védelmére,

Hogy Téged bántsanak.

Ostoba gőg vert tanyát

A lelki gaz között

S türelmes, intő, szép szavad

Makacs falakba ütközött.

Védőbeszéd

Törpe lelkecskék

vitatkoznak Veled.

Skatulyákat gyártanak

s ráírnák a Neved.

Csakhogy szűk a világuk

s a szereteted nagy.

Nem zárhatnak ketrecükbe,

hisz végtelen vagy.

Nem tudok semmit Rólad írni,

ami nem vígasz.

Nem semmi olyat írni,

ami nem igaz.

Nem tudok szemrehányást tenni

Teneked.

Nem tudom hiába számra venni

szent Neved.

Szidhatják hallgatásod,

keménységed.

Az önsajnálat Helyetted nem ad

reménységet.

Tettethetik halottnak magukat.

Az Isten jobbján

Hányódtam a pusztában,

mint ördögszekér.

Gyökértelenül hajszolt

minden kósza szél.

Elhagyatottan vádolt

árva, üres szívem.

Kísértő szellemek tanyája volt,

nem lakta senki sem.

Játszadozott velem

sok, csalfa délibáb.

Hamis színeivel hitegetett

az álnok világ.

Mikor lesz már végre

békém énnekem?

Mikor talál nyugalmat

zaklatott szívem?

Az erőm elhagyott,

s térdre estem én.

Azt hittem örökre elveszek

a sivatag közepén.

Feljegyzések egy hajótörött naplójából.

A kereszt

Vihar dúlt lelkében

És árván maradt.

Elvesztett mindent

Néhány perc alatt.

Megkötözött rabbá tette

A tehetetlenség,

Mikor ránehezedett 

A néma üresség.

Csak az enyhíti fájdalmát,

Hogy Rád nézhet fel,

Súlyos kolonc az élete

S küzd könnyeivel.

Szívén hozta minden terhét.

Elfogyott ereje.

Utolsó perceit számlálja.

Feladta lelke.

Megkóstolta már

A tél jeges leheletét,

Mikor a halál angyala

Hajolt sötéten felé.

Szeretet

Mennyei művész

Kezei formáltak téged.

Éneklem, mikor

Gyönyörködve nézlek.

Alig hagyott helyet

Az alkotó szónak

A pillanat, mikor

Ujjaim leperegtek rólad.

Rohanok feléd

A jéghegyek között,

Oda, hol világunk

Összeütközött.

Magas hegy nőtt

A kettőnk határán.

Nem vehetek erőt egyedül

A magányod várán.

Ama galambot küldöm

Hírnöknek hozzád,

Ki a Jordánnál

Az én vállamra szállt.

Átszegezett kezemmel

győzedelmeskedek lelked sötét búján,

Gyengéden kopogok

Büszke, szép várad zárt kapuján.

A hajótörött

Egyszer egy matróz egyedül élt túl egy hajótörést. Kiúszott egy lakatlan szigetre, amely gyönyörű volt. Egész életében arról álmodott, hogy egy hasonló helyen legyen egy kis farmja. Házat épített, megművelte a földet, de egy idő után hiányozni kezdett neki a családja. Gyötrő honvággyal küszködött. Kitartóan imádkozott azért, hogy kikössön egy hajó a szigeten és felvegye. Néhány héten belül teljesült vágya. Ám a kapitány csak élelemért és vízért jött a szigetre.

Az élet értelme

Ülök tudós magányban,

tülekedő gondolataim zajában.

Töprengek az életemen,

s egyre nő a teher a szívemen.

Amióta az eszem tudom,

végig a könyveket bújom.

De mind az mondja: jaj neked,

a halállal befejeződik életed.

Hiába minden szép, amit alkotsz.

Magadnak boldog életet hazudsz.

Halmozod a tudást az utókorra hagyva,

miközben az is a sírba jut.

Mi haszna e sok tudománynak,

ha nem segít a szív fájdalmán,

ha nem ad megoldást az elmúlás ellen

s hatalmat a halál birodalmán?

A fáradt vándor

Elfáradtam már a világgal harcolni,

ó szeress magadhoz, Istenem.

A szívemet ne hagyd megsarcolni,

Te tudod, semmim sincs nekem.

Gyorsan ölelj magadhoz,

mert hamarosan feladom,

lankadó szárnyakkal oltalmaz még

hűséges őrző angyalom.

Erőm végére jár már,

lelki szemeim előtt halványodnak a színek.

Idő előtt itt a végállomás,

elfogynak alólam a sínek.

Elkopott szájamból a régi íz,

nem vonz már engem a kenyér, a víz.

Minden azt súgja nekem:

ne küzdj, add fel és feledj.

Minden Mindenekben

Mentem a saját utamon,

körülöttem zajongott a világ.

E hangzavart visszhangozták gondolataim,

s bennem dúltak meddő viták.

Gyűlöltem magam s az életem,

mert szolgább voltam a szolgáknál.

Ostobaságom a porhoz láncolt,

míg vágyam a Mennybe szállt.

De egyszer csak megállt minden

és elcsendesedett.

Nyugalom és békesség

lakta be szívemet.

Egy pillanatra akkor

megnyílt előttem az öröklét.

A Kedves szólt le hozzám,

elmémbe súgta Szent Nevét.

Megtaláltál

Csak egy pillanatra figyeltem máshova,

S máris elragadott Tőled a világ, a gonosz mostoha.

Hideg volt a keze, mint a márvány,

S én sírtam: miért hagytál itt árván?

Nem kellettem neki, mégsem akart elengedni,

Megtartott, hogy tudjon kivel dicsekedni.

Cifra koldus lettem, rabtartóm majma.

Hajbókolásra kényszerített szeszélyes hatalma.

Aztán eldobott engem, könnyen megunt.

Odalenn a sárban a fényem kihunyt.

Mikor úgy éreztem, nekem bealkonyult,

Akkor egy kedves, ismerős kéz értem lenyúlt.

Jézus él

Felszabadult a Város.

Romjaiban ugyan, de ismét él.

Mint lábadozó teste,

melyben újra felpezsdül a vér.

Nem vehetett uralmat

felette az álnok halál.

Befedezted tollaiddal, ó kegyelem,

sokszínű, erős madár.

Szárnyad a szivárvány gyöngyház hídja,

mely ég s föld között feszül.

Mindennek reménységet ad,

s felemeli azt, ki elerőtlenül.

Élet tiszta harmóniája,

hangok, szívek, szavak,

frissen felbuzgó forrás,

mely a Kősziklából fakad.

Kedves idegen

Ki vagy Te kedves idegen,

ki lakozást veszel szívemben?

Ez a mennyei fényözön

drága szemekből visszaköszön.

Látlak, mikor a halandók

szívből, igazán szeretnek,

mikor apró gyermeket,

féltőn óvva ölelnek,

oltalmazva felemelnek

a porból elesetteket,

igen, ez a Te kezed.

Mikor az emberből igazság szól,

mely előtt pokol, sír meghajol,

meggyógyít összetört szíveket,

igen, az a szeretet.

Kik naponta meghalnak s feltámadnak,

erőt Belőled merítenek,

mert Érted mindent megtagadnak,

azokban Téged felismerlek.

A Lámpáshoz

A Te fényedet látta

Mózes a pusztában

az égő csipkebokor

bíbor-aranyában.

Te vagy az a csillag,

Ki hasítva az eget,

vezetted Jézushoz

a keleti bölcseket.

Te vagy a galamb

ki vállára szállott

a Férfinak

Ki megváltotta a világot.

Elfátyoloztad magad

mikor megfeszítették,

gyászba borult akkor

a föld felett az ég.

Beragyogtad később

az üres sír mélyét,

mint ahogy azóta

a megtérők elméjét.

Drága kicsi Lámpás

itt az éjszakában,

olyan jó hogy világítasz

a romlott világban.

Keresztény versek! - www.hotdog.hu/magazin/magazin.hot?m_id=31617 .

Morzsák (3)

Az Isten belenézett a hívő szemébe

és Magát látta benne tükröződni.

Az ember belenézett tükörképe szemébe.

Nem látott benne semmit, csak egy szálkát...

Uram, mik ezek a tiszta gyémántok?

Isten szerinti könnyek,

melyeket könyörgéskor arcodon látok.

Uram, mik ezek a csengő aranyak?

Ezek az Ige elmédbe zárt magjai.

Uram, mik ezek a ragyogó drágakövek?

Ezek a te megtört szíved darabjai.

Uram, mik ezek a lángoló rubintok köztük

Az arabs telivér
(Isten nagyságát hirdetik teremtményei)

Ó, én gyönyörűségem,
Villámokkal táncoló,
Sötét selyem sörényű,
Ezüst hattyúként bókoló!
Karcsú tested mint remeg,
Távolba néz szép szemed.
Barna tükrén könny ragyog.
Északról por kavarog.
Sivatag szabad lakója,
Ki érintést nem tűrt soha,
Minden érzéked figyel,
Kitől jön az égi jel.
Állj és várj meg, kedvesem,
Magányod foglya voltál,
A végtelen pusztáé,
Mely önzőn magába zár.
Én szólok, Aki által,
Szépséged formáltatott,
A magaméból adtam fényt
Szemednek, azért ragyog.

Morzsák (2)

Ki máshoz fordulhatnék,

mikor Rajtad kívül nincs senkim sem?

A viharban lábadhoz bújok,

mint apró állat.

Mert kihúny minden láng,

csak a Te fényed árad.

Támaszom és menedékem vagy nekem, Istenem.

Aki a semmiből előhívtad a Létet,

Aki a porból felemeltél,

Aki üdvösségre újjászülted az egykor hiábavalót,

légy áldott, dícsértessél!

Hódolnak előtted kezednek művei,

minden Élet kútfeje!

Ünnepli szent Neved minden tavasz,

szívem Szerelmese.

A hűtlen (2)
 
Mikor elárultam, sírtam.
Szívemre szorítottam Nevét.
Mikor megcsaltam, büszkén tagadtam,
de szégyenem elért.
Felhágtam utána a hegyre,
de a lejtőn elestem.
Szereztem ezer sebet,
míg kétségbeesetten kerestem.
Szeretett engem, 
de bűneim miatt titkokba burkolózott előlem.
Szerelme itt e világban 
hazátlan koldust csinált belőlem.
Ellenségei előtt
megvetett bolonddá lettem.
Amerre mentem,
a varjak károgtak felettem.
Sokáig futottam,
hogy Őt ismét megtaláljam szívemben.

Morzsák

Mint gyenge kis fűszál,

mely kősziklába gyökerezett,

mint vékony csermely a sivatag közepén,

az Élet nagyköveteként egy világ terhét veszi vállára,

Aki több, mint hódító.

Megyek utánad

és szedem a morzsákat.

A Te hűségeddel.

Ez tart életben,

mert Rajtad kívül nincs senkim sem,

amióta a világ számára hajótörött lettem.

Elmémben hordozom

Elmémben hordozom szíved
rajta villódzik a Nap.
Szédítő harmóniákat játszanak
húrjain a sugarak.
Szivárványfényű folyó hátán
fodrozódnak a színek,
Szemednek tiszta tükréből
visszanéz rám szíved.
Az Élet játssza benne
a legszentebb dallamokat,
Ez az a pillanat, mikor
a lelkem befogad.

Vak lettem

Hová tűnt a világ,
úgy otthagyott.
Kihunytak a szavak
mint néma csillagok.
Megfordult minden,
mint a szél.
Elhallgatott a földi zene,
amikor Te jöttél.
Múltbéli életem
hozzám hűtlen lett,
mikor meglátta az Istenembert,
Ki értem szenvedett.
Lángra gyúltál szívemben,
s mint a nap, úgy ragyogsz.
Azóta nem látok senki mást, csak Téged,
Mert vak vagyok. 

A megtérő

Térj be hozzám drága vendég,

Vártalak nagyon,

Hadd nyugosszam hűs tenyerem

Forró homlokodon.

A pusztaság magába zárt,

De csak elengedett,

Hű vagyok s nem kísérttettél meg

Erő felett.

Megmosom a portól lábad,

Felüdítelek.

Megnyugosztom a szíved,

Csak tedd le terhedet.

Élő víznek forrásával

Oltom szomjadat,

Igém kenyerével

Szolgáld ki magad.

Rám nézel és kérdezed:

Uram, miért teszed?

Hogy az embert, pornak férgét

Szívből szereted?

Isten létezik

Egy nap a góré megjelent a brigád előtt és bemutatta Józsit. Előtte azonban még "sokszemközt" mindenkinek elmondta, hogy "rendesnek" kell lenni vele, mert "speciális". Mindenki döbbenten nézett rá. Nem értettük, mire gondolt. Az új kolléga rettegett a sötétben, mint egy gyerek és irtózott a tömegtől. Ezért ő lett az éjszakai portás. Így este is nappali fényben dolgozott és nappal egyedül aludhatott a szálláson. Az emberek nehezen fogadták be.

A fehér szamár dala

Jaj, vigyázz a patám lépteire Uram,

nehogy megbotoljak.

Ma ünnepelnek Téged sokan,

de holnap megtagadnak.

Ó, nézd csak, Uram, 

a pálmaágakat.

Ma még zöldellnek talán,

de holnap elhervadnak.

Érzem a hátamon,

gyengéden megérint kezed.

Holnap majd kereszted viszi,

hogy Téged felszegezzenek.

Majd drága véred hullik alá,

s a világtól gúnyoltatik Neved,

könnyeiket hullatják,

mind, akik szeretnek.

A sátán megszégyenül,

a kárpit kettéhasad,

mikor feláldoztattatol

és megdicsőíted Magad.

A bűnbánó

Záporozó könnyeimen át

nem látom a lábaid nyomát.

Kit kövessek, én boldogtalan,

szerettél, s én megtagadtalak.

Bárcsak láttam volna

úgy a Golgotát,

mint ahogy Te láttad

önmagad sorsát.

Bárcsak szerettem volna

úgy mint Te,

hogy a világ belefért

égő szívedbe.

Hiszek mégis abban,

hogy van bocsánat,

térdre esek előtted

és úgy imádlak.

Rám nézel és szavaddal letörlöd

szememről a könnyet,

nem vádolsz, csak azt mondod:

menj és ne vétkezz többet!

Hűség
(Az Isten áldjon meg drága barátom)

Nem engedlek
makacsul a szívemben tartalak.
Viszlek az Úr elé,
hurcollak nap mint nap.
Fúj a szél, esik az eső
a lelkemre,
de senki sem tud
bejutni helyedre.
A barátok is hűtlenül
mind elfelejtenek,
csak kettőnknek számítasz,
nekem és az Istennek.
Több éve már,
hogy elnyelt a szemhatár,
de van, aki rád
az Úr hűségével vár.

Legyen meg a Te akaratod

Musza az új iskola ügyében várakozott az Oktatásügyi Minisztérium Engedélyezési Osztályának ügyfélszolgálatán. Hatalmas tömeg ücsörgött kint a folyosón már reggel óta. Az órájára tekintett.

- Hamarosan dél. – gondolta. – Jó lenne, ha még a hivatalos ebédidő előtt sorra kerülnék.

Kinyílt az ajtó. A hivatalszolga volt az.

- Habibi! – kiáltotta anélkül, hogy körülnézett volna.

Musza felpattant és bement. Köszönt.

Szeresd ellenségedet

Egy afrikai kisfalut megtámadott egy ellenséges törzs. Mindenkit megöltek, sokakat meg is ettek. Egy falusi kisfiú azonban épp bogyókat és magvakat szedett az erdőben. Ő elkerülte a vérengzést. Amint hazajött, megpillantotta a szörnyű pusztítást és elájult. Mikor magához tért, egy német baptista gyülekezeti házban volt. A helyi lelkész családja befogadta. Náluk nevelkedett szeretetben, igazságban, hitben. Néhány év múlva az Úr Németországba szólította a családfőt szolgálatra.

A tetoválás

 
Amint Ruksid az országba érkezett, az első dolga volt, hogy megszabaduljon a nevetséges, bő keleti viselettől. Farmert és bőrdzsekit vett megtakarított pénzéből és feltetette magára a legnagyobb tetoválást, amit csak lehetett. A hatalmas rajz beborította az egész mellkasát és hasát. Fogalma sem volt róla, mit ábrázolt, nem is érdekelte, mégis nagyon büszke volt rá. Nem keveset szenvedett és költött miatta, de úgy érezte megérte. Végre szabad volt.

Jeanne

A kislányt Jeanne- nak hívták. Tíz éves volt és félvér, egy francia prémkereskedő és egy keresztény indián asszony törvényes gyermeke. Immár árva. Édesanyja röviddel a szülés után meghalt. Édesapja nevelte határozott következetességgel és nagy szeretettel. A férfi soha többet nem nősült meg. Veszélyes élet volt az övé. Nem talált olyan nőt, aki felvállalta volna egy árvával együtt. Túl nagy felelősség volt az ellenségektől és vadállatoktól hemzsegő puszta közepén.

Szabadulás (Isten a világ bolondjait használja)

Egy távoli nagyvárosban történt. Egy bibliaiskolás lány késő este hazafelé ment az utolsó óra után. Megállt mellette egy nagy nyugati autó. Kinyílt az ajtó és berántották. Elrabolták. Az emberrablók lefogták és megkötözték. Elindultak a városból kifelé. A lány először megijedt, de azonnal Istenhez fordult. Magában imádkozni kezdett a megmeneküléséért. Elrablói megálltak egy benzinkútnál, hogy vásároljanak.

Az igazgyöngy

MEGJELENT! Az igazgyöngy. A kézzel készült könyv. Egy motoros srác élete. Kalandok, szerelem, barátság, gyilkosságok, emberi tragédiák, megmagyarázhatatlan események, őszinte vallomások és humor. Valós történeteken alapuló, szórakoztató, elgondolkodtató olvasmány. Témája a mindenkit foglalkoztató kérdés: mi az élet értelme?

Ízelítő a regényből:

”Egy szomszédtól megtudta Jemit új címét. Gyalog ment oda. Az utca néptelen volt. Szemir odalépett a kertkapuhoz.

Menedék

(Egy szélhámos széljegyzete az Énekek Énekéhez)

Megcsókolom a szíved.

Nyugtasd ajkaimon szivárványszínű szárnyad.

Az Isten betakar minket, drága vándor.

Nem engedi, hogy a szél lefújja gyöngyház-fényű hímporod.

Újjászületés

Voltál hernyó, pornak férge.

Élősködtél mások életén.

A múlt alászáll, a báb, a sír üres.

Szabad élet vár, a Menny felé emelnek a Szellem szárnyai.

A tékozló fiúnak

E helynek van fala

Élő kövekből.

Én Vagyok!

Utánad szóltam,

Mikor már a kőszikla peremén voltál:

Hová mész? Itt állj meg! Jó helyen vagy!

Hallgattál Rám.

Én Vagyok, aki tenyeremen hordozlak!

A bűnbánó

Záporozó könnyeimen át

nem látom a lábaid nyomát.

Kit kövessek, én boldogtalan,

szerettél, s én megtagadtalak.

Bárcsak láttam volna

úgy a Golgotát,

mint ahogy Te láttad

önmagad sorsát.

Bárcsak szerettem volna

úgy mint Te,

hogy a világ belefért

égő szívedbe.

Hiszek mégis abban,

hogy van bocsánat,

térdre esek előtted

és úgy imádlak.

Rám nézel és szavaddal letörlöd

szememről a könnyet,

nem vádolsz, csak azt mondod:

menj és ne vétkezz többet!

Én Vagyok! (2)

Kékesszürke köd

Takar be téged,

Hiába tart rabságban,

Nem hazád az néked.

Sejted te is fájón,

Nem az éj fia vagy,

Nincs, ami enyhítse

Gyötrő honvágyadat.

Túl a sötétségen

Aranyló fény ragyog,

Győztes élet vár reád

Ott, ahol Én Vagyok!