Ágyban, párnák közt

A forradalmár fekszik az ágyban.

Csak hálni jár belé a lélek.

Rászálldosnak orrlyukaira

láthatatlan denevérek.

Tekintetéből a fény kiveszett.

Szorosan markolja az ágyat.

Meredten bambul kifelé fejéből,

mint üvegszemű, kitömött állat.

Körülötte sürög a háznép,

de ő egészen mást lát,

eleven, rothadó hullákat,

a sátán udvartartását.

Büszke arccal dacol velük,

de hát mindhiába.

A pokoli kárhozatot

dörgölik arcába.

Forradalom, szabadság?

Ébredj fel már végre!

Így múlik el örökre

a világ dicsősége!

Istenem! - sóhajt a szenvedő

önkéntelenül fel.

S bámul a mennyezetre

kiürült tekintettel.

Visszahőköl a démonhad

s elhúzódnak tőle

mikor válaszol szavára

a világ Teremtője.

Ekkor, mintha éji égen

ablakot nyitnának,

visszhangzik az ember szíve

Isten szent szavának.

A haldokló nem lát semmit,

de hallja az isteni hangot,

akárha zúgnának lelkében

mennyei harangok.

Angyalok hada örvend

s kisérik zenével

a tékozlót, ki Urával

a menny felé lépdel.