Apám (In memoriam Filat Csorazoglu)

 

Kétségbeesetten kapaszkodtam a kantárba,

de végigvágtál rajtam az ostorral.

Sírva könyörögtem, hogy ne menj el,

ám nem sejtettem, az ördög mit forral.

Hát meg kell halni,

egyszer meg kell halni.

 

Könnyeim folytak a fehér sörényen.

Összeroppant teljes lényem.

Nincs annál szörnyűbb pillanat,

mint mikor egy gyermekszív megszakad.

Hát meg kell halni,

egyszer meg kell halni.

 

Felemelkedtél szabadon, szépen,

eltűntél égi ösvényen.

Megérkezés

 

Lelkem kitárja szárnyait

s repül a puszta lét felett.

Szívem nem kutatja árnyait

visszatükrözi a kék eget.  

 

Visszahúzna a hús ingoványába

a csalóka képzelet.

De ha egyszer hátára vett a szivárvány,

onnan lezuhanni nem lehet.

 

Szabadságba öltözve vitorlázok.

Nem rettent az északi fény,

színeibe öltözve mélázok

Isten nyílt egén.  

 

A végtelenség ölel magához

s mint dallam lebegek.

Dávid tánca

 

Kinéztem a szerelem templomából,

a faragott képek, festett bálványok közül.

Én voltam, akit kényeztettek idáig,

de íme, most szívem mégsem örül.  

 

Ki az amott az úton?

Kérdezem az arany oszlophoz támaszkodva.

Miért kíséri díszes menet,

ha meztelen, mint egy szolga?  

 

Gyönyörű az ő termete,

haja, mint ébenfa,

nyári éj a szeme színe,

fényes Nap a homloka.  

 

Úgy táncol ott az úton,

ahogy én  még nem láttam

emberfiát örvendezni

e parázna világban.

A jeruzsálemi templom

Szívet ér a rozsda,

nyomul a közöny.

Zuhog a szószékről

a nagy szóözön.

 

Alszik itt a jónép

Igére hajtott fejjel.

Oroszlánokat táplál

a pépes étellel.

 

Akárcsak egy kripta,

kívül csupa máz,

de befelé halált

lehel ez a ház.

 

Dohos kárpitja mögül

kiszorul a hit.

Zárva tartja Előttem

makacs kapuit.

 

Megrendül magában

s megbotránkozik,

mikor hallja beszűrődni

az Élet hangjait.

Búcsúzás (A tékozló fiú)

Finom érintés hullt a szívemre,
mikor végigsimítottál
a gondolataimon s érzéseimen,
de néma maradt a táj.

Minden megdöbbent a búcsún,
mikor elfordultam.
Látszólag nem maradt belőlem más,
csak a múltam.

Forró kupolaként feszült 
a meztelen ég a menny alatt
s a tikkasztó hőségben 
aléltan hulltak alá a bogarak.

A természet légzése megállt
és fennakadt
a cselszövők hálóján
az utolsó pillanat.

Semmi sem jelezte előre
a vihar előtti csendben,
hogy e búcsú nem örökre szólt,
csak egy kicsit tékozló lettem.

Mit viszel

Mit viszel a kezedben?
Egyszerű, kis könyvet,
örökkévaló igazságot,
mi felett négyezer év bölcse görnyedt.

Olyan élesek ezek a Szavak,
mint kétélű kard,
ketté hasítják a múlt kárpitját,
hogy az Örömhírt szabadon halld.

Mit forgatsz az elmédben?
Ezernyi gondolatot,
zsoltárokat, drága Igéket,
miket Szerelmesem adott.

Olyan kedves az Ő hangja,
mikor az Úton hív.
Dalra kél sz angyalok kara
s válaszol rá a szív.

Mit viszel a szívedben?
Talált titkos gyöngyöt,
messziről hozott híreket,
hogy a Bárány győzött.

Fáradt madár Fáradt madár, miért követsz fenn? Miért nem hagysz már békét nekem? Miért nem tudod abbahagyni, dúlt lelkemre rázuhanni? Széllel, faggyal miért dacolsz még? Miért nem vet le fentről az ég? Miért akar még időt adni? Hogy tudsz árnyamra tapadni? Nagy erő a halál, lehet, de még nagyobb a Szeretet. Mikor más már elsiratna, kitárja szárnyát feletted. Mennyei lámpás a szíve, szivárvány íve a szárnya. Fényes győzelmi zászlóként reményt hoz az éjszakába.

Nyugszik a hajó Nyugszik a hajó a kikötőben a szíved közepén. Az üvegtükrű óceánon, a békesség helyén. Nem tajtékzanak alatta haragos hullámok. Nem riasztják viharok többé s cikázó villámok. Kősziklára épült erőd a világítótorony. Fehér a zászló és magasan leng a vitorlarúdon. Nyugszik a hajó a kikötőben erős a horgonykötél Benned vetett alapokhoz kötve, ezért a lelkünk sohasem fél. Ünnepelni jöttek Hozzád mind a tengeri népek, hogy nagyságodról zengedezzenek S hódoljanak Néked. Összegyűlünk, mi hajótöröttek az Isten kebelén. Özönlik a Városba a sok száműzött lény. Bevonulunk a Színed elé a mennyei örömbe és Benned ím megújulunk, felüdülünk örökre. Nyugszik a hajó a kikötőben a Hajnalcsillag alatt. A Vigasztaló lámpása vigyáz rá. Őrzik a legszentebb Szavak.

Megyek az Úton Megyek az Úton és fogom kezed. Az Élet felülmúlja a képzeletet. Csodáid fényében fürdőzöm. Lelkemre zuhog a fényözön. És a sivatagban vezetsz engem, mint kikeleti virágoskertben. S ha zord tél haván botorkálok át, Te biztatod az apostolok lovát. Csüggedés óráiban Igéddel óvón betakarod lelkem. Mikor világom összeroskadna már, átveszed terhem. Ha a sötétség körülvesz s elnyelni készül, a te Nevedet hívom mindig segítségül. A mindenség a létével ünnepel Téged. Szépségével hódol Neked a természet. Szívemben dalra kelnek angyalseregek, Kedvesem, mikor fogod a kezemet. Uram, akaszd ki ezt a kereket Uram, akaszd ki ezt a kereket. Hadd szusszanjon a molnár. Odabenn hajtják a lelkemet. A világ kallómalma jár. Uram, akaszd ki ezt a kereket. Állítsd meg a ványolást. Ne rójam többé az ördögi köröket. Adj végre szabadulást. Uram, akaszd ki ezt a kereket. Ha kiszakadok, tudom, fáj, de Te szívemre teszed a kezedet és elcsendesedik a száj. Uram, akaszd ki ezt a kereket. Nem bírom tovább már. Jobb lesz nekem a habjaidon. Veled egy új utazás vár. Uram, akaszd ki ezt a kereket. A nyikorgást unom már. Előtted meghajtom fejemet s letisztul rólam a sár. Uram, akaszd ki ezt a kereket. Nem baj, ha nem forgok már. Hadd legyek végre a részesed. Sodorjon Rajtad az ár.

A tékozló fiúhoz (2) Húzódj inkább közelebb. Értelmesen szeretnék szólni hozzád. Vajon hathatós segítség-e a gyűlöleted, Hogyha ellened vall a szád? Miért válaszolsz haraggal Az Én türelmemre? Miért veted minden hibád Az Én szememre? Azt mondod, hűséges vagy, Számomra tartogatod magad, De aztán a világ felé kacsintgatsz, Elárul szavad. A Nekem tett ígéreteid Sohasem tartod be. Hányavetin vállat vonsz S büszkén nézel szemembe. Ne feledd, egyszer befogadtál A szívedbe! Ne feledd, hogy helyetted mentem A keresztre! Nekem fáj, hogy hazudtál. Nekem fáj, hogy megtagadtál. Minden egyes szavad ilyenkor Egy szög a testembe És minden egyes gondolatodat A véremmel festem be, Hogy lemossam a bűneidet És megtisztítsam szívedet. Kit szeressek mást Ilyen reménytelenül, Hogy meggyőzze csodám, Mert mégis teljesül. Íme, látom a tékozlót, Ahogy Felém közeleg. Térdre esik Előttem S felemelem, hadd öleljem meg.

Anya és Fiú (A mustármag) 

Egy kiáltással kezdődött földi útja, 
Mikor elhagyta a méhet. 
Egész súlyával hirtelen 
Ránehezedett a múlandó élet. 

E törékeny testben 
Az isteni alázat 
Szeretete fényével 
Beragyogta a házat. 

Alig volt cipónyi. 
Épp hogy csak megmaradt, 
De a Menny angyalai 
Neki hódoltak. 

Édesanyja fölé hajolt. 
Arcát könnyei mosták. 
Ránézett s látta előre 
Gyermeke sorsát. 

A vért, a korbácsot, 
Az ormótlan keresztet, 
Amelyre egy ártatlan 
Embert szegeznek. 

Látta a szívet, mely 
Egy egész világot szeret 
S végső kiáltással 
Engedi el a Lelket. 

De látta a kárpitot is, 
Amint megreped 
S látta prédikálni 
A feltámadt szenteket. 

S legvégül dicsőségben 
Feltámadni Fiát, 
Kit először kigúnyolt 
S megvetett a világ. 

Hálát zengett az anyai szív, 
Hogy Őt tudhatta maga alatt. 
Dicsőítette a méh, melyben 
Növekedett a Magzat. 

Áldottak az anyai kezek, 
Melyek Őt először megölelték 
És a rubin ajkak, mik 
Elsőként mondták ki szent Nevét.

Pünkösdi dal Északról jött az én Kedvesem.

Arca mint a hó.

Bevonult a városba győzelmesen

a megtestesült Szó.

Ruhája gyémántként ragyogott 

s körülvette a fény

Szívéből átszállt belénk Szelleme

a Pünkösd ünnepén

.Láttuk, amint egy felleg hátán

elragadtatott.

De itthagyta ránk Lámpását,

a drága Vigasztalót.

Felment a Mennybe az Atyához,

hogy helyet készítsen nekünk

azon a helyen, hol az Élet Könyvébe

bejegyezték nevünk.

Rövid idő csupán, amíg tarte tünékeny földi lét

s aztán angyalokkal együtt csodáljuk

az égi Város Fényét.

 

Ima

 

Jöjj hozzám közel

és bocsásd meg,

hogy szitkokkal

illettem szent Neved.

Tékozoltam perceid.

Hűtlen voltam Hozzád.

Zajokkal zsúfoltam tele

csendes órád.

Ó, bárcsak tényleg

elérne Hozzád

gyarló imám,

hogy érintse Orcád.

Ó, bárcsak hajolnék

a legtisztább kútra,

hogy szívem ne vessen

árnyat az Útra.

Add, Uram,

hogy szeresselek,

hogy viharos órán

keresselek,

hogy suttogjam

a gyenge fű alatt

és harsogjam

szerte az égen,

hogy meghaltál

és feltámadtál értem.

 

A vér

 

Ó, bárcsak elfelejtenélek,

de még mindig itt vagyok.

Bárcsak ködöt szitálnának

szememre kék fagyok.

Bárcsak ne kapaszkodnék

tíz körömmel beléd.

Amikor leszakadsz Utamról,

forró könnyeket sír az ég.

Bárcsak sose tévedt volna

a szemem rád.

Bárcsak ne tett volna

ellenem bizonyságot a szád.

De Én a te életedről

már le nem kophatok.

Mint ama bizonyos

örök Könyvről a nyomatok.

Kiáltásom

égi kéz alá simult

s a valóság fényétől

kettérepedt a múlt.

Zuhanás

 

Nagy ugrás volt a mélybe,

ám nem sikerült.

A halál nyila süvített felem,

de elkerült.

Mindent megpróbáltam,

hogy elszakítsam

a haldokláshoz láncoló

vonósugaram.

Azt hittem, hogy szolgám az életem,

de ellenfelem.

Megtagadta parancsom

s szembeszegült velem.

Hadba szállt ellenem

s elvétettem célom.

Fényével elvakította

tompult irányzékom.

Lezuhantam a porba

s darabokra estem.

Kétségbeesett önsajnálattal

bámultam nyomorék testem.

Vajon kinek kellek én,

hogy még mindig élek?

Utolsóból első

 

Létem oszlopai között

a tényekkel bújócskáztam.

Bolond lyukból bolond szél fújt

menekültem, féltem, fáztam.

Mi egykor szántóföldem volt,

sárkányfog-vetés lett,

ami régen Szellemtől tündökölt,

fészke a cselvetésnek.

Agyamban összegyűltek

a lázadó sejtek,

hogy az összeesküvésnek

szentélyt építsenek.

Frappáns arrogancia,

kifinomult szóhegyek,

mázas kriptafalak,

miket beköptek a legyek.

E cifra szemétdomb lett

önazonosságom.

 

Gyökereim

 

Születés-elmúlás mókuskereke

Forog, mint keleti imamalom.

Négyezer éve figyeljük árnyunk

Ahogy nyúlik, rövidül a templomfalon.

 

Belégzés-kilégzés, fagy és olvadás,

Folytonos búcsú és elengedés.

Mikor fogunk már célhoz érni,

Mikor jön el a megérkezés?

 

Kérlelhetetlen a múlandó természet.

A létről lemorzsolja testemet.

De lelkem gyökerei Beléd kapaszkodnak,

S azokat onnan kitépni nem lehet.

 

 

Lázadásom

 

A test, a nyikorgó zsarnok

Veszélyes szerkezet.

Dániel

 

Vitrinek porcelán istenkéi,

dohos falakon lógó kőcsontvázak,

aranytól, brokáttól, drágakövektől

roskadozó házak,

ó, mily messze vagytok ti Istentől!

 

Szemforgató, korbácsos szolgák,

kik siettek elvégezni Isten helyett a dolgát,

hordószónok prédikátorok, templomi kígyóbűvölők,

kik hasra estek a tömeg előtt,

ó, mily messze vagytok ti Istentől!

 

Jaj, a nehéz titkoknak, mit rejtenek a falak,

jaj a földi kincseknek, mikhez vér tapadt,

jaj a titkos, dédelgetett bűnöknek,

melyek gyönyört szereztek az ördögnek!

Fogom a kezed

 

Lassan

homályosul el a világ.

Távolodik a

látható valóság.

Tehetetlenül zuhanok,

a múltba révedek.

Agyam nem tartja vissza

a felgyorsult képeket.

Minden, mi volt átfut rajtam

egy pillanat alatt.

De ez az egy villanás

megmaradt.

Nem tudja eltörölni

a vénülő emlékezet,

Uram, mikor

megfogtam a jobbkezed.

Az életem

pozdorjaként elégett.

A homokszemekkel

leperegtek az emlékek.

Az ifjúságom

oly hűtlenül elhagyott.

Vágyaim kihúnytak,

mint hajnalban a csillagok.

 

Az Alvilág ügynöke

 

Az Alvilág ügynöke

nyomomba szegődött.

Sziszegve szemembe nézett

s elém vetődött.

Kitárta köntösét,

mint bőregér szárnyait

s kínálgatni kezdte

rémálma árnyait:

hitelezek neked,

hogyha nincs egy vasad,

csak dobd el szíved jelvényét

s szolgáld a hasad!

Cseréld le szerelmed,

e fattyú pojácát.

Tépd le arcod bőrét,

ezt az álszent álcát.

Mi lesz már, haver?

Ez a való élet!

Meddig dőlsz még be

a dajkameséknek?

Isten nem is létezik!

 

Ötperces üzenet

 

Elszállt egy apró léghajó,

lepkekönnyű kis buborék.

Üzenete ötperces volt,

a jóhírre ennyi is elég:

Nagykövet voltam,

emberek, köztetek.

Fájdalommal vonszoltam

végig létemet.

Jézus volt számomra

az egyetlen jóbarát.

Megtisztelt, hogy végigjártuk

együtt a Golgotát.

Kínok közt is öröm volt

rövidke életem.

Mert Ő fogta kis kezem

s keresztülvitt mindezen.

Íme az örök Élet,

mint ötperces üzenet,

mit szenvedések között

szült meg a szeretet.

Eltévedtem a múzeumban

 

Ott benn a múzeumban 

eltévedtem, Kedvesem,

pedig csak egy pillanatra

fordultam el hirtelen.

Csupán egy villanásra

engedtem el kezedet,

de ez elég volt arra,

hogy Mellőled elvesszek.

Varázslatok, praktikák,

ákombákom szvasztikák,

indián apostolok,

cipókeblű idolok,

aszcendensek, szúrák, mantrák

és tűzevő szalamandrák,

alkímia, bölcsek köve,

Thor isten harcipörölye,

dohos, bűzös katakombák,

miket elleptek a gombák,

üveges szemű, holt bálványok,

részegen kábuló sámánok,

mandalák, miket széthord a szél,

sok hűhó semmiért.

 

Kocsmadal

 

Nyikorgó ajtók mögött

ásítás szag.

Vonz a nehéz föld,

add meg magad!

 

Nyelved botladozik,

dadog a lábad.

Izzad az értelem,

de hiába fárad.

 

A sátán szeme

vezérlő lámpásod

s az egész világot

lidércfénynél látod.

 

Köpések, legyek,

férgek, korhelyek,

mocskos szavak, átkok,

mindenütt pénzhegyek

 

Ide hoztál Engem

s szomorúan nézlek.

Ez a szűk kis lebuj

számodra az élet.

 

Merek tiszta lenni

botrányosan, durván,

megkönyörülve rajtad,

adószedőn, szajhán.