Utolsóból első

Létem oszlopai között

a tényekkel bújócskáztam.

Bolond lyukból bolond szél fújt

menekültem, féltem, fáztam.

Mi egykor szántóföldem volt,

sárkányfog-vetés lett,

ami régen Szellemtől tündökölt,

fészke a cselvetésnek.

Agyamban összegyűltek

a lázadó sejtek,

hogy az összeesküvésnek

szentélyt építsenek.

Frappáns arrogancia,

kifinomult szóhegyek,

mázas kriptafalak,

miket beköptek a legyek.

E cifra szemétdomb lett

önazonosságom.

Nem laktam sehol sem,

de volt szarkofágom.

Hiszem, ha látom! - vetettem oda

felfuvalkodottan az Igének.

De szembejött a Fény, egóm megvakult

s elveim szénné égtek.

Hirtelen fájni kezdtem

s ráébredtem, hogy élek.

Azóta örökkévaló Világossággal

ragyog bennem a lélek.