Csapda

Pereg a vakolat.

Csepeg a csap.

A kígyó

saját farkába harap.

Nézed az órát.

Ideges vagy.

A szerelőt várod

s a lét hidegen hagy.

Hiába lesed.

Nem fog megjelenni.

Noteszében te vagy

a legutolsó senki.

Megint csak késnek.

Hosszú a sor

s a végére löknek

majd valahol.

Neved, az nincs.

Csak vonalkód vagy

s a számítógép előtt

kihagy az agy.

Azt mondják,

nem látnak, nem létezel.

Nem tudják,

a rendszerből hogy tűntél el.

A kereső

Tántorog a pusztában
az elgyötört vándor.
Nevemet üvölti
s szívében elátkoz százszor.

Sivatag testébe
hálni jár csak a lélek.
Csalogató csemege
a keselyűk népnek.

Konok, csontos keze
markolja a homokot.
Megszállottan ismétli,
mit korábban dohogott.

Szélhámos a nevem.
Belátom, nem vagyok bűntelen.
De ki vagy te, hogy játszol velem
s szenvedni hagysz szüntelen?

Ha világosság vagy igazán
s nem puszta, vaki végzet,
mutasd végre meg magad,
hogy férfiként szemedbe nézzek!

Ha mindenható vagy,
ragadd meg a lelkem!

A megbánásról (haiku vers)

Nem leszek társad

a színlelt megbánásban.

Nem könnyítem meg

dolgodat abban,

hogy bűnöd gyorsan átlépd

és megkönnyebbülj.

Csak komédia

s nincs mögötte megtört szív.

Aztán kinevetsz

a hátam mögött.

A megbocsájtásnak is

kell szilárd alap.

Isten előtt légy

töredelmes s utána

fordulj énhozzám.

Junkfood (Gyorsétterem)

Repkednek a magasban
a bűzölgő húsok.
Konzíliumot tartanak felettem
a nagy intellektusok.

Tálcákat hoznak-visznek
tele szavakkal.
Suttognak: ennie kéne már,
ámde nem akar.

Tengeri herkentyűk,
fénylények, rózsák,
tündérek, szívecskék
díszítik a rozsdát.

Trágyaszószos virágszirmok,
kandírozott béka,
nyálba mártott meztelenség,
Ámor ivadéka.

Agresszív kismalac
szájában citrommal,
minimal art kockafej
leöntve sommal.

Deres-dohos fantasy,
mangák, pengekarmok,
politika, háború,
véresszájú barmok.

Ifjúságod szerelme

Mikor elmentél,
sírtak a fák.
Lehullott róluk
a sok halott virág.

Haragos felhőkkel
teltek meg az egek.
Keselyűk köröztek
a fejed felett.

Szenilis ősszé
öregedett
az üde leheletű
kikelet.

Idegen szívek
kincseire vágytál.
Hiányod súlyát
nyögte a hazai táj.

Szívtelen délibáb
könnyen elcsalt téged
egy olyan vidékre,
hol értéktelen véred,

ahol szabadságod
kínzó magánnyá vált.
Megvetéstől meggyötörten
kívántad a halált.

Lehullott rólad
minden büszkeséged.
Szégyened súlya alatt
meghajlott térded.

Marcellinus

Testemre permetezett

valami eleven.

Végigzuhogott

gyilkos kezemen.

Szívembe égett

a sok forró gyöngy,

megtört alattuk

a súlyos közöny.

Addig játék volt

elvenni egy életet,

de Ő megrogyasztotta

büszke térdemet.

Nem védett meg

a patríciusok ruhája,

hiába voltam

a császár katonája.

Hasztalan akartam

magam megemberelni.

A valóságtól többet

nem mentett meg semmi.

Láttam,

mily tiszta fénnyel ragyog,

rájöttem akkor,

hogy csak porszem vagyok.

Örök szerelem (haiku gyöngysor)

Az ember hűtlen.

Ma szeret, holnap megcsal.

Csalfa, mint az árny.

Vak szeszély rabja,

és vágyai szolgája.

Ingatag nádszál.

Mert elhagy akkor,

mikor nem süt rád a nap

s épp nincs szerencséd.

Vagy hideg észlény,

ki csak azt hisz, amit lát.

S látja-e eszét?

Nincs tudós, aki

képletbe foglalhatja

a szeretetet.

Csak Aki meghalt

és feltámadt bűneid

bocsánatára, 

csak Az szeret még

ijesztő hűségével

öröktől fogva.

Saulus

Ím vonyít a rossz, kóbor eb,

kit a vére hajt.

Farkasnak hiszi magát

s keresi a bajt.

Gomolyog a völgyben

a megriasztott nyáj,

de úton van a Gazda

a gyilkos felé már.

Mint feszít az útonálló

az orom tetején!

Ócska csepűrágó csak.

most még nagy legény.

A pásztorkürt szavára,

a föld alatta

megindult hirtelen,

mint Jerikó fala.

Nem állt meg a dúvad

a Pásztor előtt,

mert kihívta maga ellen

a legnagyobb erőt.

Nem öllek meg.

Nehéz szülés

Erek között, inak között
zakatol az anyag.
Atomok rablánca alatt
izzad az akarat.

Nem jut ki a sárból
örökre bennragad.
Csontok börtöne rejti
a veszélyes vadat.

Feszül az agyvelő.
Vajúdni készül.
Nagy munkájához
a port hívja segítségül.

Farfekvéses a kérdés:
honnan a szeretet?
Miért van, hogy az ember
érte majd eleped?

Hiába a vallatás.
Nincs új a nap alatt.
A testhez kötött egó
boldogtalan marad.

Kétélű kard nélkül
a válasz bennreked,
mert csak az Alkotó
adhat feleletet.

Tábortűz holdfogyatkozásnál

Úgy, ahogy

egy film szakad,

rám zuhan

az alkonyat.

Szúnyogoktól zsong a lég.

Egyedül vagyok.

Ezüstös fényt sírnak rám

az árva csillagok.

Holdtalan a haldoklás.

Szigorú az éj.

Most minden csak Érted kiált,

mert kell, hogy élj,

                hogy élj,

                 létezzél!

Sötétbordó lángok,

sárga tincsecskék

szórják a szikrát,

a drága kincset szét.

Nem leszek 

Nem leszek a kedvedért 
az a sápadt bálvány, 
kit lencséért elcserélsz 
s kiröhög a sátán. 

Nem változok madárrá, 
kit vásott gyermekek 
puszta élvezetből 
felszegezhetnek. 

Nem leszek zörgőcsontú, 
koravén rémalak, 
kiből örök élet helyett 
csak könny és vér fakad. 

Nem teszem egyszerűbbé, 
könnyebbé dolgodat, 
nem válok zombivá, 
ki élve elrohad. 

Még gondolatban se 
próbálkozz csábítással. 
Nem bukom el soha 
sem veled sem mással. 

Nem leszek gyenge, 
asszonyi, gyermeteg, 
delíriumos, paranoid, 
debil, idegbeteg. 

Mert a legnagyobb rendelőn 
az Én Nevem ragyog. 
Mindenfajta bűn számára 
fogyatékos vagyok.

Csúfolódók széke

Legyintenek:
ez egy kődarab.
Istenhez láncolt,
átkozott rab.
Szolgalélek,
kinek nincs saját élte.
Urán kívül nem ismer mást,
halna is érte.
Nyavalyás bérenc,
kinek nyála csorog a béklyóra,
míg bolond nyelve
egyre csak a zsolozsmákat rója.
Csípőre tett kézzel
kérkednek egymás közt.
A halált heccelve
eresztik ki a gőzt.
De mikor
életük kocsmája bezárul,
csalódnak magukban,
méghozzá betyárul.
Az utolsó pillanatban
nem mered rájuk más,
csak örök kárhozat,
mint üvegszemű pillantás.

Nagy ego a Kősziklánál

Soraid kemények, mint a kő.

Páncélod boldogtalanság.

Oly gyorsan száguldasz tolladdal,

hogy szavaid szele szinte vág.

De ereidben megállt az idő.

Rémálmaidba beleakadt a szád.

Kísérteni visszajáró múltad

magas lovat ad alád.

Legyeknek terítesz asztalt.

Lantoddal zenged a halált.

Szíved rothadást magasztal.

Nem látsz tovább önmagadnál.

Sötétben szedett rímekkel dobálsz.

Önsajnálattól kéjjel szenvedő

parányi dühöddel eltalálsz.

Konkoly (Ádám fohásza)

Zuhan a mélybe
a hallgatag,
penészvirágos,
mérgezett mag.

Nem hajt ki könnyen.
Kényes a napra.
Csak lidércfénynél
nő meg magasra.

Gyökere behálóz.
Indája fojt.
Magja tovább terjeszti
a tébolyt.

Boszorkányok átka,
gyilkosok nyílmérge,
tüskéje szíven szúr,
éget a kérge.

Magam a lucskos földből
kivakartam
s csak néztem a fertőzött tőre
zavartan.

Megtört szívem
Előtted kitakartam:
Atyám, segíts,
én nem ilyen virágot akartam!

A reformátor dühe

Bevitték a Házba

a tegnap mocskát.

Mázas kriptából tákoltak

templomocskát.

Halottakért imádkoznak

a halottakhoz

halott nyelven a körmeneten,

mely halottat hoz.

Csontok előtt térdepelnek

és csókolják

hüllőhideg ajkakkal

a dohos urnát.

Berobbantam a templomba

a feszület elé.

Úgy éreztem, mindjárt

a nagy kést döföm belé.

Öklöm ráztam a képre,

mely szomorúan nézett.

Gyilkos dühömtől

saját lelkem vérzett.

A sas

(A vadállat etetése szigorúan tilos!)

- Azt sem tudom, hogy szólítsalak.

  Senki sem ismeri neved.

- Mit vársz tőlem?

   Még az is messzire kerül, ki azt mondja, szeret.

- Sasmadár

   a sárgás narancsszín magány tetején,

   a Golgota hegyén árválkodsz

   s ott nézünk farkasszemet te meg én.

   Levegő zárványa,

   Miért tartod magad hibának?

   Ha az ég zafírja átölel,

   miért üldöz a bánat?

- A mások félelme

   engem megvisel.

A Parázs

Üres a képkeret

a lelkedben.

Üres a foglalat

a fejedben.

Elméd elefántcsont tornyában

motoznak az egerek.

A hamis faragott képből

a tolvajok kilopták a szegeket.

Pókhálókat csavar csámpás oszlopaidra

a kósza szél.

Fütyülve száll a gondolatrések között

s bolondságokat beszél.

Agyrémalakok járnak kísértve,

egódba mártva kezüket.

Torz tükrödben

fordítva áll a feszület.

De hallani a félrevert harangot.

A tűzvész közel.

A lángok illata

ezernyi denevért üldöz el.

A szkeptikus rémálma

Agyamban izzad a rozsda

és gyémántot szül.

Tagadásból a nemlétezésről

nagy mű készül.

Igyekszem szétszórni,

mit egyben tart a Rend.

A tudattalan élettelen

bennem értelmet teremt.

Gravitációs az elmém

és lustán hagyom,

hogy családfám ágán üljön

egy csimpánz majom.

De jaj!

Azt álmodom véletlen

e fejtörés után,

egy szörny megszólít engem:

te vagy az apám!

Verítékben ébredek

s félénk-tétován

életemben először

fohászra nyílik szám.

Soha nem múló

Semmi sem olyan eleven,

mint Ő,

A soha nem múló

jelen idő.

Szerelme tisztább,

mint bármi más.

Nem árnyékolja be

pusztulás.

Szellemből felbuzgó

frissesség,

Mikor lehajlik

a bűnös porhoz az Ég.

Tüzében elég

a gyarlóság.

Nincs többé káprázat,

csak valóság.

Így arat örök

győzelmet

a szivárvány

a délibáb felett.

Falfirkák

Eldobtam mindent,
mi elválaszt Tőled:
üres szavakat
és zsúfolt temetőket.

Nem gondolkodom azon,
hogy Véled kezdek-e.
Igen, egy üres kripta
az Élet kezdete.

----------

Egy Szótól rám talál
s örökre megpihen
emberi képemen
a ragyogó Végtelen.

------------

Megérett és lehullott
a mindenség Bátra,
a Csillag a mennyből
egy koszlott kabátra.

A hitetlenek
ahogy először tették,
kétezer évvel később is
megvetették.

A Megmentő

Látom

a barátom,

aki halni megy.

Meredek a kaptató,

magas a hegy.

Annyiszor szólítottam

s szaladtam utána.

Ellökött magától.

Minden szó hiába.

Mikor kérleltem,

mindig nekem támadt.

Görnyedt alakján

elnyűtt ing a bánat.

Nem hatják meg könnyek,

ki elszánta magát.

Elébe megy sorsának,

keresi a halált.

Tűri még egy darabon,

hogy kísérje az élet.

Csak a barna föld nézi

kihunyó tüzét szemének.

Óvatlanul megcsúszik

ott a penge élén.

Szabadság

Annyi zaklatott nap után

nyugodj meg.

Nyisd ki szíved szirmait

és közeledj.

Itt az üres sírnál

békességet lelhetsz

és minden tiszta szót

lelkedhez ölelhetsz.

Többé senki sem

akadályozhat meg,

Hogy vegyél

bölcsességet, igaz szeretetet

abból a Kútfőből,

mire mindig vágyakoztál.

Annyi ingadozás után

végre döntést hoztál.

Letépted magadról

a világ karmait.

Eldobtad örökre

a test izgalmait.

Letetted terheid

a keresztnél a hegyen.

Száműzött

Uram, kísérd a drága vándort,

ki eltűnt előlem.

Légy lámpás előtte

a sűrű ködben.

Fájdalmas sóhajom

kiszakad belőlem.

Felsejlik hajója

a kikötőben.

Vajon mi az,

ami a távolban várja?

Mitől nem tartja vissza

szülőhazája?

Száműzöttként távozott,

nem kalandvágyból.

Szeretetlenségünk riasztotta fel

hajnalban az ágyból.

Szemrehányások, szitkok

kísérték végig.

Kétségbeesett imája

felszállt az égig.

Kísérsz  

Most is kísérnek

Azok a szép szemek,

Mik könnyeztek

Látván értetlenségemet.  

S figyel a türelmes szív,

Mely százszor megszakadt

A hosszú évek során

Nagy bűneim miatt.  

Hányszor próbáltad

Leállítani testem,

Mikor a kísértés

Csapdájába estem.  

Visszautasítottam

Drága józanságod.

Lázadtam

S keblemre öleltem a világot.  

Szomorú hűséged

Dühített engem.

Szeretni

Szívemre sokszor vetült 

miattad bánat árnya,

mint halálra szánt galamb fölé

keselyű szárnya.

Számtalanszor

oly könnyelműen dobtál el.

Felcseréltél

filléres élvezetekkel.

Pillanatok szele

dobált ide-oda.

Magához kötött a világ,

a sok talmi csoda.

S most mégis itt állsz Előttem

szád zavartan dadog.

Idétlenül bukdácsolnak elő

az esdeklő mondatok.

Hogyha ember lennék,

azt kérdezném: mit akarsz tőlem?

Bizalmam eljátszottad,

majd békülünk a temetőben.

Szeptember

Bezárta kapuit a heves nyár,

Szilaj éveim bazárja.

Hirtelen elém jött Szeptember

S kinyújtott kezem várja.

Sokáig irigyeltek az ifjak,

Mert frissen tartott az élet.

Kedveltél engem, Istenem,

Elnézted sok a csibészséget,

Miket nem engedtem el

S idővel hegyekké nőttek,

Magukkal hozva a ráncokat

És a kemény időket.

A bitorolt fiatal évek után

Egyszer csak rám szakadt saját korom

S most itt állok a valóság közepén,

Mint magányos orom.

Ádám

Homályban bolyongó,

Elveszítettél szem elől.

Árnyéktapogató,

Nem tanultál a vesztedből.

Szép arcod most

Romokban hever.

Az Isten-nélküliség

Nagy teher.  

Álszent szánakozó,

Ki fennhéjázóan lenézel,

Mindig újra elutasítasz,

Pedig kaptál esélyt elégszer.

Az életed most

A porban hever.

A világ barátsága

Nagy teher.  

Álnok csúfolódó,

Nem kíméled csípős nyelvedet.

Léha tékozló,

Ki nem tartod be az ígéreted,

A becsületed most

A sárban hever.

Jeruzsálem  

Kiléptem az üszkös romok közé.

Tán soha többé nem látom őt.

Ledőlt, mint halott harcos

a győztes ellenfél előtt.

Végigmentem az úton

és nem ismertem rá.

Eljött érte a vihar

és úgy zúzta porrá.

Leomló falaival

átölelte testem.

Ellenségeim elől

elrejtett engem.

Fogom e port a markomban

szétszórom ma itt,

mint őrült hitetlen

az anyja hamvait.

Most könnyeim mossák

mi belőled maradt.

Jeruzsálem, téged

sirat a fiad.

Isten szele

Ünnepek melege, fénye
ó, hogy kívánlak!
Ebben a szeretetlen világban
a lelkem lázad.

Könnyek közt idézem fel
azokat a perceket,
melyeket beragyogott
a meghitt szeretet.

Görcsösen kapaszkodom
s ölelem magamhoz
az összes drága képet,
melyet az idő felhoz.

Ahogy Házadban
összejött a sok jóbarát
s Te szórtad szívükre
Igéd gyöngyét, aranyát.

De eljött viharod,
hogy a megszokásból kiszakítson
és az izzó parázsból
forró tüzet szítson.

Új vitorlákat dagaszt
északi szeled