Marcellinus

Testemre permetezett

valami eleven.

Végigzuhogott

gyilkos kezemen.

Szívembe égett

a sok forró gyöngy,

megtört alattuk

a súlyos közöny.

Addig játék volt

elvenni egy életet,

de Ő megrogyasztotta

büszke térdemet.

Nem védett meg

a patríciusok ruhája,

hiába voltam

a császár katonája.

Hasztalan akartam

magam megemberelni.

A valóságtól többet

nem mentett meg semmi.

Láttam,

mily tiszta fénnyel ragyog,

rájöttem akkor,

hogy csak porszem vagyok.
 –
Minden, miben hittem,

összedőlt egy perc alatt.

Segíts, Uram, a viharban,

mely rámszakadt.

Oly messziről jöttem

és most itt vagyok.

Te vagy az egyetlen jelzőfény,

akiben bízhatok.