Kegyelmed

Annyiszor illettelek kemény szavakkal

és Te kedves vagy hozzám.

Hazudtam Rólad, hogy bosszantsalak,

bemocskolt Téged büszke szám.

Hallgattam dacos, lázadó maszkkal

arcomon, mikor dicsőítettek.

Némák maradtak mozdulataim,

mikor Rólad beszélhettek volna a tettek.

Türelmes voltál hozzám,

mikor messzire dobtam a Szentírást.

Vigasztaltál, ha búm vállamra szállt

s lelkemben csitítottad a sírást.

Elárultam szent Neved

s Te még mindig szeretsz

Bújdosó

Úgy örültem győzelmemnek,
de éreztem, hogy hirtelen rámszakadt.
Szívembe nyilallt a félelem
s megrogytam a nyomás alatt.
Bárcsak összemennék porszemnyire,
hogy elbújhassak,
vagy belebarnulnék a sáros földbe,
hogy ne lássanak.
Még a halál is jobb annál,
ha irigykednek rám.
Felfuvalkodottságom elmúlik
s pirul tőle orcám.
Halálra keresnek s nincs hely,
mi el ne árulná nyomom.
Betakarózom a lelki sötétségbe
s dédelgetem nyomorom.
Hazug az, aki azt mondja,
hogy lehet a magánynak élni.

Gyermekdal a Jó Pásztorról

Ej, te bárány, te századik,

Sosem jutsz el a házadig

Az egyenes Úton, ahogy más

Rendes juhoknál szokás.

Mindig játszol, kis hamis.

Néha mosolygok Magam is.

Hányszor bújsz el Előlem

Zöldfüvű legelőben.

Csengettyűdet meghallom,

Örvend szívem, megvallom.

De most csend van szerteszét.

Nem veszem lábad neszét.

Segélykiáltásod hallom

A meredek domboldalon.

A kilencvenkilenc és a ház?

Rájuk angyalraj vigyáz.

A Golgotán

Megyek a kereszttel a vállamon.
Megsebzett szívem csupa fájdalom.
A meredek úton ha elesek,
gúnyolódnak Rajtam az emberek.
A fehér gyolcsruhám végig csupa rojt.
Elöl-hátul elcsúfítja a sok vérfolt.
Arcomon ütések nyoma látszik.
Szakállam patakzó könnytől ázik.
Nem kérdem, miért vagyok Én a szégyen
azoknak, akik bűnben élnek.
Megkeményedve a büszkeségben
szenvedésemen nevetgélnek.
Eljöttem idáig, hogy szeressem
azokat, akik megvetnek engem.
Atyám, hogy törvényed beteljesedjen
halálom által a kereszten.

Ágyban, párnák közt

A forradalmár fekszik az ágyban.

Csak hálni jár belé a lélek.

Rászálldosnak orrlyukaira

láthatatlan denevérek.

Tekintetéből a fény kiveszett.

Szorosan markolja az ágyat.

Meredten bambul kifelé fejéből,

mint üvegszemű, kitömött állat.

Körülötte sürög a háznép,

de ő egészen mást lát,

eleven, rothadó hullákat,

a sátán udvartartását.

Büszke arccal dacol velük,

de hát mindhiába.

A pokoli kárhozatot

dörgölik arcába.

Révbe érkeztem

Lelkem annyi nagy vihara után

Végre révbe érkeztem.

Hányt-vetett a reménytelenség,

Míg megnyugodtam kezeden.

Szürke, vak egek helyett

Élő színek égnek

Felfrissülő fényében

Szemeim tükrének.

Forró lázam hűsítik

Szivárvány angyalszárnyak.

Lépteid hallatán elmenekültek

A lopakodó árnyak.

Cápák, vízi szörnyek voltak

Utamon a társak,

Míg véget nem vetettél

E nyomorult hánykódásnak.

A világ fertő óceánjának

Mérgezett posvány vízén

Lámpás nélküli fantom,

Kísértethajó voltam én.

Kétségbe esve 

Mentem mennyei mezőkön.

Szedtem hajlongva drága kincseid.

Könnyeim, perceim, imáim

megnyitották szívek bilincseit.

Egyszer csak vihar tört ki

a lelkemben és eltévedtem.

Kezemből kihullott lámpásod

és az Utat elvesztettem.

Rossz voltam Hozzád.

Nem szerettelek időben, mikor kellett.

Árulóddá váltam a kakasszókor.

Én vertem Beléd a szegeket.

Hiányzik a véred eleven rubintja.

Melege, mint anyai szó.

Helyébe most hideg tél markol.

Szívem színe borzongató.

Megbocsátás

Az ember, a gyarló,
teste börtönébe zárva
kinéz ablakán
s csak földi létét látja.
Csalóka ösztönöknek
olcsó játékszere,
érzései kormányozzák,
bújócskáznak vele.
Barátság, szerelem
másnapra elmúlnak.
Eldobja a régit
s vesz helyette újat.
Kétségbeesetten hajszolja
az élvezeteket.
Meg szeretné állítani
a múló éveket.
Íme az ember,
a teremtés koronája,
a tükre majma,
önmaga királya!
Miközben egója körül
forog szűk kis világa,
egyre mélyebbre süllyed
a bűn mocsarába.

Az örök élet titka

Tavasz jő télre,

Elolvad a jég,

Forog a kerge Föld

S mozog a mindenség.

Elillannak a percek,

Mint kósza gondolat,

A halál felé mutat

Minden pillanat.

A puszta lét azt súgja

Hogy add meg magad,

Elkap az ősi mókuskerék

S belőled semmi sem marad.

Hisz hősök hágtak hegyekre fel,

Hogy megszerezzék

A fukar múlandóságtól

Az örök Élet vizét.

Hullottak alá

A megtévedt mártírok.

Elnyelték őket

A telhetetlen sírok.

Féltőn szerető

Elmenekültem Előled.

A dolgaim mögé bújtam.

A pénz kifolyt kezemből

S hálátlanul elhagyott a múltam.

Rikító színeim kiégtek.

Előtted kifakultam.

Letéptél a világ kebeléről

S mint halott levél, lehulltam.

Elsodortad tőlem a kedvest.

Íztelenné váltak a mulatságok.

A cimborák közt számkivetett lettem

S elkerülnek a régi barátok.

Ködöt eresztettél rám,

Azóta nem látok.

Elvesztettem minden jelzőfényt

S a megszokott szabadságot.

Isten bölcsessége

Barangolok a betűk közt,

S mélyen megbántanak

Halálos ellenségeid,

Az idézőjeles szavak.

Fel sem fogják a firkászok,

Mit tesznek veled,

Mikor kisbetűvel írják

Legszentebb Neved.

Mindegyik olyan bátor,

Lánglelkű, becsületes!

Akkor miért vagy Te

Számukra lelki szemetes?

Annyira elvarázsolja őket

Személyes világuk,

Hogy a Te nyomodba

Sohasem teszik a lábuk.

Számon kérik Rajtad

Lelki nyomorukat

S mindazt, amit nekik

Bűnös életük ad.

Várakozás

Oly sokáig vártam e pillanatra

Én gyarló, a térdemen,

Hogy jókedved napja rám virradjon,

Mennyei Szerelem.

Oly sokáig hittem azt,

Hogy bölcs vagyok.

Közben elmémben épültek

Gonosz magaslatok

És nőttön-nőtt a szívemen

A vastag héj,

Benne áthatolhatatlanná vált

A sötét éj.

Hányszor sarjadtak benne

Tüskés szavak

Büszkeségem védelmére,

Hogy Téged bántsanak.

Ostoba gőg vert tanyát

A lelki gaz között

S türelmes, intő, szép szavad

Makacs falakba ütközött.

Védőbeszéd

Törpe lelkecskék

vitatkoznak Veled.

Skatulyákat gyártanak

s ráírnák a Neved.

Csakhogy szűk a világuk

s a szereteted nagy.

Nem zárhatnak ketrecükbe,

hisz végtelen vagy.

Nem tudok semmit Rólad írni,

ami nem vígasz.

Nem semmi olyat írni,

ami nem igaz.

Nem tudok szemrehányást tenni

Teneked.

Nem tudom hiába számra venni

szent Neved.

Szidhatják hallgatásod,

keménységed.

Az önsajnálat Helyetted nem ad

reménységet.

Tettethetik halottnak magukat.

Az Isten jobbján

Hányódtam a pusztában,

mint ördögszekér.

Gyökértelenül hajszolt

minden kósza szél.

Elhagyatottan vádolt

árva, üres szívem.

Kísértő szellemek tanyája volt,

nem lakta senki sem.

Játszadozott velem

sok, csalfa délibáb.

Hamis színeivel hitegetett

az álnok világ.

Mikor lesz már végre

békém énnekem?

Mikor talál nyugalmat

zaklatott szívem?

Az erőm elhagyott,

s térdre estem én.

Azt hittem örökre elveszek

a sivatag közepén.

Feljegyzések egy hajótörött naplójából.

A kereszt

Vihar dúlt lelkében

És árván maradt.

Elvesztett mindent

Néhány perc alatt.

Megkötözött rabbá tette

A tehetetlenség,

Mikor ránehezedett 

A néma üresség.

Csak az enyhíti fájdalmát,

Hogy Rád nézhet fel,

Súlyos kolonc az élete

S küzd könnyeivel.

Szívén hozta minden terhét.

Elfogyott ereje.

Utolsó perceit számlálja.

Feladta lelke.

Megkóstolta már

A tél jeges leheletét,

Mikor a halál angyala

Hajolt sötéten felé.

Szeretet

Mennyei művész

Kezei formáltak téged.

Éneklem, mikor

Gyönyörködve nézlek.

Alig hagyott helyet

Az alkotó szónak

A pillanat, mikor

Ujjaim leperegtek rólad.

Rohanok feléd

A jéghegyek között,

Oda, hol világunk

Összeütközött.

Magas hegy nőtt

A kettőnk határán.

Nem vehetek erőt egyedül

A magányod várán.

Ama galambot küldöm

Hírnöknek hozzád,

Ki a Jordánnál

Az én vállamra szállt.

Átszegezett kezemmel

győzedelmeskedek lelked sötét búján,

Gyengéden kopogok

Büszke, szép várad zárt kapuján.

A hajótörött

Egyszer egy matróz egyedül élt túl egy hajótörést. Kiúszott egy lakatlan szigetre, amely gyönyörű volt. Egész életében arról álmodott, hogy egy hasonló helyen legyen egy kis farmja. Házat épített, megművelte a földet, de egy idő után hiányozni kezdett neki a családja. Gyötrő honvággyal küszködött. Kitartóan imádkozott azért, hogy kikössön egy hajó a szigeten és felvegye. Néhány héten belül teljesült vágya. Ám a kapitány csak élelemért és vízért jött a szigetre.

Ecce Homo (Feszítsd meg!)

A földi hatalom szeme

hidegen arcodba mélyed.

A teremtmény meri mérlegre tenni

isteni Személyed.

Felteszi az örök kérdést:

mi az igazság?

Válaszként elfogadja,

mit üvölt a világ.

Vádló szavak kereszttüzében

állsz előttünk némán,

a korok feletti szeretet

néz szemedből énrám.

Megköpköd, bemocskol

az elveszett  emberiség,

hálátlan sebzettségében,

s Te tudtad ezt már rég.

Évszázados szemrehányások

szennye zuhog Rád,

de a testi szemétdomb

nem tudja elfedni csodád.

Az élet értelme

Ülök tudós magányban,

tülekedő gondolataim zajában.

Töprengek az életemen,

s egyre nő a teher a szívemen.

Amióta az eszem tudom,

végig a könyveket bújom.

De mind az mondja: jaj neked,

a halállal befejeződik életed.

Hiába minden szép, amit alkotsz.

Magadnak boldog életet hazudsz.

Halmozod a tudást az utókorra hagyva,

miközben az is a sírba jut.

Mi haszna e sok tudománynak,

ha nem segít a szív fájdalmán,

ha nem ad megoldást az elmúlás ellen

s hatalmat a halál birodalmán?

A fáradt vándor

Elfáradtam már a világgal harcolni,

ó szeress magadhoz, Istenem.

A szívemet ne hagyd megsarcolni,

Te tudod, semmim sincs nekem.

Gyorsan ölelj magadhoz,

mert hamarosan feladom,

lankadó szárnyakkal oltalmaz még

hűséges őrző angyalom.

Erőm végére jár már,

lelki szemeim előtt halványodnak a színek.

Idő előtt itt a végállomás,

elfogynak alólam a sínek.

Elkopott szájamból a régi íz,

nem vonz már engem a kenyér, a víz.

Minden azt súgja nekem:

ne küzdj, add fel és feledj.

Minden Mindenekben

Mentem a saját utamon,

körülöttem zajongott a világ.

E hangzavart visszhangozták gondolataim,

s bennem dúltak meddő viták.

Gyűlöltem magam s az életem,

mert szolgább voltam a szolgáknál.

Ostobaságom a porhoz láncolt,

míg vágyam a Mennybe szállt.

De egyszer csak megállt minden

és elcsendesedett.

Nyugalom és békesség

lakta be szívemet.

Egy pillanatra akkor

megnyílt előttem az öröklét.

A Kedves szólt le hozzám,

elmémbe súgta Szent Nevét.

Megtaláltál

Csak egy pillanatra figyeltem máshova,

S máris elragadott Tőled a világ, a gonosz mostoha.

Hideg volt a keze, mint a márvány,

S én sírtam: miért hagytál itt árván?

Nem kellettem neki, mégsem akart elengedni,

Megtartott, hogy tudjon kivel dicsekedni.

Cifra koldus lettem, rabtartóm majma.

Hajbókolásra kényszerített szeszélyes hatalma.

Aztán eldobott engem, könnyen megunt.

Odalenn a sárban a fényem kihunyt.

Mikor úgy éreztem, nekem bealkonyult,

Akkor egy kedves, ismerős kéz értem lenyúlt.

Jézus él

Felszabadult a Város.

Romjaiban ugyan, de ismét él.

Mint lábadozó teste,

melyben újra felpezsdül a vér.

Nem vehetett uralmat

felette az álnok halál.

Befedezted tollaiddal, ó kegyelem,

sokszínű, erős madár.

Szárnyad a szivárvány gyöngyház hídja,

mely ég s föld között feszül.

Mindennek reménységet ad,

s felemeli azt, ki elerőtlenül.

Élet tiszta harmóniája,

hangok, szívek, szavak,

frissen felbuzgó forrás,

mely a Kősziklából fakad.

Kedves idegen

Ki vagy Te kedves idegen,

ki lakozást veszel szívemben?

Ez a mennyei fényözön

drága szemekből visszaköszön.

Látlak, mikor a halandók

szívből, igazán szeretnek,

mikor apró gyermeket,

féltőn óvva ölelnek,

oltalmazva felemelnek

a porból elesetteket,

igen, ez a Te kezed.

Mikor az emberből igazság szól,

mely előtt pokol, sír meghajol,

meggyógyít összetört szíveket,

igen, az a szeretet.

Kik naponta meghalnak s feltámadnak,

erőt Belőled merítenek,

mert Érted mindent megtagadnak,

azokban Téged felismerlek.

A Lámpáshoz

A Te fényedet látta

Mózes a pusztában

az égő csipkebokor

bíbor-aranyában.

Te vagy az a csillag,

Ki hasítva az eget,

vezetted Jézushoz

a keleti bölcseket.

Te vagy a galamb

ki vállára szállott

a Férfinak

Ki megváltotta a világot.

Elfátyoloztad magad

mikor megfeszítették,

gyászba borult akkor

a föld felett az ég.

Beragyogtad később

az üres sír mélyét,

mint ahogy azóta

a megtérők elméjét.

Drága kicsi Lámpás

itt az éjszakában,

olyan jó hogy világítasz

a romlott világban.

Dallal, tánccal dicsérem Őt 
(Dávid az Úr előtt) 

Ledobom magamról a világ göncét, 
megyek az Úr elé! 
Nem érdekel, mennyi vallásos szív tört szét 
és remeg belé! 
Látom az álszent arcokat, 
a farizeusokét, 
amint paráznának bélyegzik 
az Úr dicséretét! 
S jön a fő bajkeverő, 
a felfuvalkodott asszony, 
hogy a megzavart szolgák közt 
kétséget támasszon. 
Gyaláz engem, 
s borgőzösnek nevez hangosan, 
megfedd vígságomért, 
és szid haragosan. 
Talán bizony elsirassam 
királyságomat? 
Mint ki halni készül, 
némán kushadjak? 
Az Úr elé viszem 
az én jókedvemet, 
amit Tőle kaptam 
és ünnepelek. 
És az Ő angyalai 
örvendenek velem, 
mert zsoltáraimat 
Neki zengedezem. 
Csak Ő tudja, egyedül, 
az Úr, hogy tiszta szívem, 
amikor Szent Nevét, 
dallal, tánccal dicsőítem.

Keresztény versek! - www.hotdog.hu/magazin/magazin.hot?m_id=31617 .

Morzsák (3)

Az Isten belenézett a hívő szemébe

és Magát látta benne tükröződni.

Az ember belenézett tükörképe szemébe.

Nem látott benne semmit, csak egy szálkát...

Uram, mik ezek a tiszta gyémántok?

Isten szerinti könnyek,

melyeket könyörgéskor arcodon látok.

Uram, mik ezek a csengő aranyak?

Ezek az Ige elmédbe zárt magjai.

Uram, mik ezek a ragyogó drágakövek?

Ezek a te megtört szíved darabjai.

Uram, mik ezek a lángoló rubintok köztük

Az arabs telivér
(Isten nagyságát hirdetik teremtményei)

Ó, én gyönyörűségem,
Villámokkal táncoló,
Sötét selyem sörényű,
Ezüst hattyúként bókoló!
Karcsú tested mint remeg,
Távolba néz szép szemed.
Barna tükrén könny ragyog.
Északról por kavarog.
Sivatag szabad lakója,
Ki érintést nem tűrt soha,
Minden érzéked figyel,
Kitől jön az égi jel.
Állj és várj meg, kedvesem,
Magányod foglya voltál,
A végtelen pusztáé,
Mely önzőn magába zár.
Én szólok, Aki által,
Szépséged formáltatott,
A magaméból adtam fényt
Szemednek, azért ragyog.

Morzsák (2)

Ki máshoz fordulhatnék,

mikor Rajtad kívül nincs senkim sem?

A viharban lábadhoz bújok,

mint apró állat.

Mert kihúny minden láng,

csak a Te fényed árad.

Támaszom és menedékem vagy nekem, Istenem.

Aki a semmiből előhívtad a Létet,

Aki a porból felemeltél,

Aki üdvösségre újjászülted az egykor hiábavalót,

légy áldott, dícsértessél!

Hódolnak előtted kezednek művei,

minden Élet kútfeje!

Ünnepli szent Neved minden tavasz,

szívem Szerelmese.

A hűtlen (2)
 
Mikor elárultam, sírtam.
Szívemre szorítottam Nevét.
Mikor megcsaltam, büszkén tagadtam,
de szégyenem elért.
Felhágtam utána a hegyre,
de a lejtőn elestem.
Szereztem ezer sebet,
míg kétségbeesetten kerestem.
Szeretett engem, 
de bűneim miatt titkokba burkolózott előlem.
Szerelme itt e világban 
hazátlan koldust csinált belőlem.
Ellenségei előtt
megvetett bolonddá lettem.
Amerre mentem,
a varjak károgtak felettem.
Sokáig futottam,
hogy Őt ismét megtaláljam szívemben.