A fáradt vándor

Elfáradtam már a világgal harcolni,

ó szeress magadhoz, Istenem.

A szívemet ne hagyd megsarcolni,

Te tudod, semmim sincs nekem.

Gyorsan ölelj magadhoz,

mert hamarosan feladom,

lankadó szárnyakkal oltalmaz még

hűséges őrző angyalom.

Erőm végére jár már,

lelki szemeim előtt halványodnak a színek.

Idő előtt itt a végállomás,

elfogynak alólam a sínek.

Elkopott szájamból a régi íz,

nem vonz már engem a kenyér, a víz.

Minden azt súgja nekem:

ne küzdj, add fel és feledj.

Csak szélmalomharc az egész,

elpazarlod az életed.

Csupa árulás minden körülöttem

és magába szippant a magány,

Hogy éltem túl ezt a rémálmot idáig,

az egy valódi talány.

Kegyetlen tükröt tart elém

az átkozott világ,

A szeretet nélküli igazság

arcomba köp minden hibát.

Vaksötét éj borul lelkemre.

Úgy érzem kiégek örökre,

Mégis megszólít egy gyengéd hang,

mint a távolból az ismerős, kicsiny harang.

S amikor már elhagyott mindenki más,

feltűnik előttem egy apró lámpás.

Dacolva őrjöngő viharral, széllel,

Vezet az Úton a szeretetével.