Száműzött

Uram, kísérd a drága vándort,

ki eltűnt előlem.

Légy lámpás előtte

a sűrű ködben.

Fájdalmas sóhajom

kiszakad belőlem.

Felsejlik hajója

a kikötőben.

Vajon mi az,

ami a távolban várja?

Mitől nem tartja vissza

szülőhazája?

Száműzöttként távozott,

nem kalandvágyból.

Szeretetlenségünk riasztotta fel

hajnalban az ágyból.

Szemrehányások, szitkok

kísérték végig.

Kétségbeesett imája

felszállt az égig.

Minden apró vétke

óriássá nőtt

Engesztelhetetlen

haragunk előtt.

S míg neki alázata

szabadulni segített,

elvakult dühünk nekünk

börtönt épített.

Búcsúzóul megáll

s szomorú szeretettel szemünkbe néz.

Lesütjük tekintetünk

és elejti a követ minden kéz.

Én vagyok (5.)

Anatóliában

esik a hó.

Vastag dunyha alatt

a kis kunyhó.

Üresen áll,

mint a szívem.

Nem lakja többet

senki sem.

Pókhálót sző

benn az idő

és a homály

egyre nő.

Törmelékes

lesz a csend.

Emlékek

akadnak fenn.

Csapdába ejt

a légüres tér.

Lelkem szakálla

a földig ér.

De egyszer csak megszólít

a falon egy árva kereszt

és Egy Szó bennem

lázadni kezd.

Feléled szellemem,

a tetszhalott

s boldogan visszhangozza:

Én Vagyok!