Szabadság

Annyi zaklatott nap után

nyugodj meg.

Nyisd ki szíved szirmait

és közeledj.

Itt az üres sírnál

békességet lelhetsz

és minden tiszta szót

lelkedhez ölelhetsz.

Többé senki sem

akadályozhat meg,

Hogy vegyél

bölcsességet, igaz szeretetet

abból a Kútfőből,

mire mindig vágyakoztál.

Annyi ingadozás után

végre döntést hoztál.

Letépted magadról

a világ karmait.

Eldobtad örökre

a test izgalmait.

Letetted terheid

a keresztnél a hegyen.

Közel húzódtál Hozzá,

hogy szabaddá tegyen.

Elveszett Szó

Lustán beborít egy árny.

Elvesztem régi fényem.

Apró sérelmekből észrevétlen

fal növi körül néma lényem.

Szemeimben a pupillák

tűszúrásnyira szűkülnek.

Szívemben az igék elhalnak.

Átadják helyüket a hűlt űrnek.

Pókhálók lepik be arcomat.

Elferdül rajtam minden út.

Elfekszem az elmúlás előtt

s lassan feladom a háborút.

Ráolvasásokkal kezelt a világ.

A régi történetből nem tanult.

Most csontvázakkal együtt ülök a szekrényben.

A jelen ellen nem használt a múlt.

Tétova agysejtek kotorásznak

a káposztalében egy varázsszó után.

Tanácstalanul keresik helyüket,

mint Darvin családfájában egy orangután.

Lepsénynél még megvolt…

Suttogják egymás közt.

Kétségbeesetten kipróbálnak

minden módszert s eszközt,

hogy végre elővarázsolja

a gyengülő emlékezet

azt a drága Szót,

Ami el sem veszett.

Bennem várt, hogy kimondjam.

Még csak nem is vádol.

Fényt gyújt elmémben

és kiszabadít önnön kalodámból.

Mondd

Mondd, hogy

nem igaz az egész.

Mondd, hogy

álnok hitszegés.

Mondd, hogy

csalfa délibáb csak,

mely

hazug tükrével áltat,

hogy négyezer év

ostobája

folyamatosan

diktálni próbálja

létezését

az együgyű agyaknak.

Mondd nekem,

itt az idő, hogy tagadjak.

De, jaj

majd elfelejtettem,

hogy idáig

végig csak ezt tettem.

Hiába harsogta

minden, mi létezik

Nevét az arcomba…

De egyre hangosabban

ketyegnek az órák.

Körmömre ég az idő,

míg a mutatók járják a hórát.

Haj, ha még van reményem

az elmúlás ellen,

hadd vegyen lakozást bennem

a drága Szellem.