Kocsmadal

Nyikorgó ajtók mögött

ásítás szag.

Vonz a nehéz föld,

add meg magad!

Nyelved botladozik,

dadog a lábad.

Izzad az értelem,

de hiába fárad.

A sátán szeme

vezérlő lámpásod

s az egész világot

lidércfénynél látod.

Köpések, legyek,

férgek, korhelyek,

mocskos szavak, átkok,

mindenütt pénzhegyek

Ide hoztál Engem

s szomorúan nézlek.

Ez a szűk kis lebuj

számodra az élet.

Merek tiszta lenni

botrányosan, durván,

megkönyörülve rajtad,

adószedőn, szajhán.

És Én e kocsmában,

mit világnak neveznek,

asztalt bontok Magam

és veled ünneplek.

Ellenségeid előtt,

kik gyűlölnek, megvetnek,

megmosom a lábad,

olajjal megkenlek.

Elhallgat a kocsmazaj.

Mind bámulnak Énrám.

Meghátrál az ártó szó

és lehullik bénán.

A rozoga fedél alatt

angyalok zenélnek,

válaszol rá szívedben

a mennyei ének.