Dávid tánca

Kinéztem a szerelem templomából,

a faragott képek, festett bálványok közül.

Én voltam, akit kényeztettek idáig,

de íme, most szívem mégsem örül.  

Ki az amott az úton?

Kérdezem az arany oszlophoz támaszkodva.

Miért kíséri díszes menet,

ha meztelen, mint egy szolga?  

Gyönyörű az ő termete,

haja, mint ébenfa,

nyári éj a szeme színe,

fényes Nap a homloka.  

Úgy táncol ott az úton,

ahogy én  még nem láttam

emberfiát örvendezni

e parázna világban.  

Miféle láng ég lelkében,

mely felgyújtotta szívemet?

Ilyesmit sosem keltettek

bennem pogány istenek.  

Tisztasága, bátorsága

tiszteletet ébresztett bennem,

démoni papnőben

s szívem háborút vesztett.  

Akarom ismerni Azt,

Ki ilyen örömet ad

a mennyei kútforrásból,

mely soha ki nem apad.  

Íme megyek én utána

és az úton követem.

Nincs is más kívánságom,

csakhogy Urát ismerjem.  

Szívem megtelik vígsággal.

Örömkönnyem túlcsordul.

Bensőm kínzó vágya múlté.

Lelkem Istenhez fordul.