Ahogy utólag visszagondolok egy-egy munkakörömre, az jut eszembe, hogy itt is jó volt, ott is jó volt, amott is jó volt.
Jegyvizsgálói beosztásban is rengeteg jó dolog volt, a kocsifelírás során is sok élményem  gyűlt össze, váltókezelőként, amikor már belekóstoltam az igazi vasútba, már a felelősség is  belém ivódott.  Amikor az öszes vizsga megszerzése után a személypályaudvarra is felkerültem forgalmistának,  egyelőre ugyan csak úgynevezett külsősnek, a nagyok mellé, azt hittem, ezek  a legszebb évek.

Ha valakinek lenne türelme hozzá, milyen beceneveket (mondhatnám némely esetben, hogy csúfneveket) aggattak egymásra az egy helyen tevékenykedők, egész könyvet lehetne belőle kerekíteni.

Még izgalmasabb lenne, ha a becenevek eredetét is ki lehetne deríteni. Ez nagyon sok esetben már a homályba veszett.
Az én munkahelyemen (persze a lakóhelyemen is ) nagyon sok ember kapott becenevet.
Ki ne találkozott volna már olyan esettel, ami főleg faluhelyen előfordul, hogy a hasonló nevű embereket valamilyen jelzővel különböztetik meg egymástól.

Már említettem, hogy az általános iskola néhány osztályát és a középiskolát, nevezetesen  a Vasútforgalmi Technikumot Szegeden jártam.  Azért nem mondom, hogy végeztem, mert csak három osztályt jártam, a negyedik ilyen-olyan okok miatt nem jött össze.
De végig a MÁV Nevelőintézetben laktam eléggé tűrhető körülmények között.
A mozgásunk ugyan korlátozva volt, nem mehettünk bármikor, főleg bárhova.
Ettől függetlenül moziba, szinházba,  focimeccsekre, strandra elmehettünk hétvégén, ha nevelőtanáraink hozzájárultak.  A "Bakteráj"-on belül, ahogy az intézetet neveztük,  szintén sok lehetőség nyílott a szabadidő eltöltésére.  Sportpályák voltak a hatalmas udvaron.

Amikor majdnem 18 évesen hazaköltöztem Nyúlra, azt kellett tapasztalnom, hogy én itt vadidegen vagyok.  Sok időnek kellett eltelni, mire néhány helyet megismertem a faluban.

Ráadásul nem is a faluban laktunk, hanem az állomás végén egy vasuti házban.  Ennek egyetlen előnye volt:  a vonatot reggel akkor is elértem, ha akkor ébredtem fel amikor beérkezett az állomásra. Az utolsó kocsi a kapu előtt állt meg. Előfordult, hogy ruháimmal a hónom alatt szaladtam ki a vonathoz és az öltözködés már a vonaton történt.

Nagyon szerettem a kocsifelírói,  számadáskezelői munkát. Semmi megerőltetés, csak figyelni kellett, hogy mi érkezik az állomásra és mi megy el tőlünk.
Az okosok azzal hitegettek bennünket, hogy egyre könnyebb lesz ez a munka. Nem kell kimenni felírni az érkező és az induló vonatokat, mert a Bejárati jelzőnél lesz egy kamera, ami lefényképezi a vonat összes kocsiját, ami érkezik, egy másik pedig azokat, amelyek elmennek.  Nem akartuk elhinni, hogy valamikor lesz ilyen.

A  II. számú szolgálati helyen nem sok felügyelet alatti szolgálat kellett.
Egykettőre beosztott a főnök térfelvigyázónak. Két váltókezelőm volt.
Kellett is ennyi ember, mert helyszíni állítású váltóink voltak. 26 váltónkból négy átszelési
(mi úgy hívtuk angol váltó), amelyek sokkal több erőt igényeltek átállításuk során.
A gondozásuk is legalább kétszer annyi időt igényelt, mint az egyszerű váltóé.

A cigaretta nálam is úgy jelent meg , mint bárki másnál.  Gondolom én.
Úgy 10-12 éves lehettem. A hasonlókorú unokatestvéreimmel rengeteget játszottunk együtt Pápán.  Nem messze a lakásunktól volt egy tó.  Jó piszkos volt, de lehetett benne fürödni és horgászni is (akinek volt hozzá türelme).
Egyik délután az egyik unokabátyám, aki egy évvel volt idősebb nálam (öccse pedig egy évvel fiatalabb, a huga , aki mindig velünk tartott, annyi idős volt, mint én) valahonnan szerzett cigarettát.  Valószínű az apjától lopta, de nem árulta el.

A 12/24-es fordulószolgálat mellett sokszor előfordult, hogy olyankor kellett szolgálatba menni, amikor nagyon fontos elintéznivaló lett volna.
Előfordult, hogy valaki szinházba, kirándulni szeretett volna menni, vagy a családban volt esküvő, keresztelő. Ha ezekre a vasút nem tudott biztosítani szabadidőt, pihenőnapot, akkor magunknak kellett megoldani, hogy szabadnapunk legyen.
Ezt úgy tudtuk elintézni, hogy műszakot cseréltünk.
Ehhez a főnökség hozzájárult, csak be kellett jelenteni.

Vasárnap nappal nem szokott sok munka lenni.
Néhány rendszeres vonat érkezett és indult, ezekkel könnyen megbírkóztunk.
Ráadásul főnökök sem lesték, hogy ki mit dolgozik.
Némelyikünk olvasott, mások beszélgettek.
Ezen a napon hárman voltunk kocsifelírók, mert jött egy tanuló (az egyik állomásirányító fia),akit mellém osztott be a főnök. Ekkor  indulós kocsifelíró voltam.  Mindhárman egyidősek voltunk, tele tervekkel, elgondolásokkal.  Főleg Jancsit, az érkezőst faggattuk, mert nemrégen jöttek haza Caracasból és rettentően érdekelt bennünket, hogy miből gondolták: itthon jobb lesz.