Amikor majdnem 18 évesen hazaköltöztem Nyúlra, azt kellett tapasztalnom, hogy én itt vadidegen vagyok.  Sok időnek kellett eltelni, mire néhány helyet megismertem a faluban.

Ráadásul nem is a faluban laktunk, hanem az állomás végén egy vasuti házban.  Ennek egyetlen előnye volt:  a vonatot reggel akkor is elértem, ha akkor ébredtem fel amikor beérkezett az állomásra. Az utolsó kocsi a kapu előtt állt meg. Előfordult, hogy ruháimmal a hónom alatt szaladtam ki a vonathoz és az öltözködés már a vonaton történt.

A falubeliekkel, főleg a fiatalokkal eleinte a vonaton ismerkedtem. 
Mindenki úgy ismert, hogy én vagyok az Ilonka néni fia.  Ilonka néni, az anyám, az állomás forgalmistája volt és beosztásánál fogva a fél falu ismerte.
Rengetegen jártak be vonattal dolgozni Győrbe. Egy munkásvonat  18-20 kisméretű
(úgynevezett Bz, kéttengelyes) kocsiból állt.
Azonkívül az állomásnak rakodóvágánya is volt. A TSz-nek, Tüzép-nek rengeteg küldemény érkezett. Répaszezon idején pedig rengeteg vagon állt a rakodóvágányon.
Nem csoda, hogy az állomáson sokan megfordultak.

Engem persze nem elégített ki, hogy "az Ilonka néni fia"  vagyok. Valamit tennem kellett,hogy máskülönben is megismerjenek.
Egyik délután kimentem a focipályára.  Akkor még a pálya nem a mostani helyén volt, hanem ott, ahol most az iskola van.  Éppen edzés volt. Megkérdeztem, hogy csatlakoz-
hatok-e.  Nem volt ellene kifogásuk.
Szegeden az iskolában benne voltam a focicsapatban.  Cselezni nem nagyon tudtam, nagyot rúgni sem, de annál gyorsabban futottam.  A többiek sem voltak sokkal ügyesebbek. Így nem ríttam ki a tömegből nagyon.  Sőt, rábeszéltek, hogy igazoljak le a községi csapathoz.  Szívesen megtettem. Amikor szabadnapos voltam kijártam edzésre.

Két hét sem telt el, már a Nyúli KSK igazolt játékosa voltam.  Igaz, hogy a sportorvos azt javasolta, hogy ne nagyon rohangáljak, mert azt nem bírja a szivem. Már akkor is olyan gyenge (vaj-) szivem volt, mint most.
Szerencsémre kapusa nem volt a csapatnak. Így egyszerre bekerültem, igaz, hogy egyelőre csak a második csapatba. Jól éreztem magam. Bejártuk a környező községeket.
Rengeteg ismerőst szereztem. Ráadásul olyan jól ment a védés, mintha mindig ezt csináltam volna.
Rövidesen az első csapat kapusa lettem. Ehhez az kellett, hogy H. Gyurit behívták katonának, jó két évre, és nem volt más kapus. 
Ez kellett nekem.  Gondoltam, hogy no Nyúliak, ha eddig nem ismertetek, maj most megismertek. Úgy is lett. Nagyon szerettem védeni. Rengeteg ember járt a meccsekre. 
Köztük sok fiatal lánynak is a vasárnap délutáni meccs volt egyik szórakozása.
Önteltség nélkül mondhatom, hogy jó kapus voltam: Szerencsém is volt, mert nagyon sok 11-est megfogtam:  Ha 11-est ítéltek ellenünk, a közönség kórusban kiáltozta a nevemet.
Persze értettem hozzá, hogyan kell egy kicsit rájátszani a labdák megfogásakor.
Akkor is vetődtem, pózoltam, amikor semmi szükség nem volt rá.
Hamarosan kedvenc lettem. A meccsek után, amikor is az első út a kocsmába vezetett, nem győztem visszautasítani a rengeteg ajánlatot:  Mindenki fizetni akart, sört, fröccsöt, pálinkát. Én pedig nem szerettem egyiket sem. De a csapattal mentem a kocsmába is, mert nem akartam lecsúszni a dícsérő szavakról.  Hamar megértették, hogy nem szeretem a piát.  Így is elfogadtak.
Jó kis csapatunk volt. Végig vertük a környéket a járási- majd pedig a megyei, nem tudom hányadik osztályban.  Vagy a TSz vitt bennünket pótkocsis vontatóval, ami hatalmas élmény volt, a földúton végig rázatni magunkat, jobban kifáradtunk, mint a meccsen.
A közelebbi falukba kerékpárral mentünk. A távolabbiakba autóbusszal.
A bekkem, V. Gyuri écsi srác volt, bele való gyerek. Nyugodt voltam mögötte a kapuban, mert rajta nem jött keresztül egy csatár sem.
Vele haverkodtam legtöbbet. A vidéki meccsek előtt mi már két órával előbb ott voltunk a faluban és toboroztuk a csajokat a meccsre. Sokszor többen drukkoltak nekünk, mint a helyi csapatnak.  Egyik ősszel Tényőn fociztunk. A pálya nem ott volt ahol most, hanem egy lejtős terepen.  A felső kapuban védtem a második félidőben. Már 6 góllal  vezettünk. A helybeli lányok a kapum mögött nevetgéltek. Arra akartak rábeszélni, hogy engedjek be gólt.  Megegyeztem velük, hogy ha a közeli barackfáról hoznak nekem 10 szem barackot beengedek egy gólt.  (Tehát bunda már akkor is volt). Hozták a barackot, én meg engedtem be a gólokat. Végül a csapattársaim már megfenyegettek komolytalanságomért.
Nagybajcsra a győri lányok kerékpárral jöttek utánunk.
Azt vettem észre, hogy ott állnak a kapum mögött.  Meg kellett tehát mutatnom milyen kapus vagyok. Még szerencsém is volt.   Két 11-est kifogtam ezen a meccsen.
(Az egyik lánnyal még randizgattam is, egészen addig amíg meg nem tudta, hogy vasutas vagyok. Azután már, Isten tudja miért nem akart velem randizni).

Ménfőcsanakon volt egy baklövésem. Már odamenet megjártam, mert kerékpárral akkorát estem, hogy azt hitték nem is tudok védeni. De nem sérültem meg. Sokáig nem tudtak gólt rúgni a Csanakiak (pedig sokkal jobb csapat volt, mint mi). A mérkőzés vége felé ítéltek ellenünk egy szabadrúgást a kapunktól úgy 20 méterről.  Szépen ívelődött a labda a sorfal fölött a kapu balfelső sarka felé. Elrugaszkodtam és egy párduc mozdulattal még elértem a labdát ujjheggyel és szépen betoltam a felső sarokba.  Gól.
Ami ezután következett sokáig nem tudtam elfelejteni. Csapattársaim sokáig ezzel szekáltak.  Az első, aki nekem esett a bíró volt.  Vili bácsi, aki "civilben" a vasúton dolgozott, elmondott mindenféle hülyének.  Mi a francnak kellet neked belenyúlni ?
Közvetett szabadrúgás volt. Ha nem érsz hozzá, hiába megy be, nem gól. Ismertem én is a szabályokat, csak nem vettem észre, hogy "közvetett", meg különben is olyan jól jött a laszti, muszály volt beleérnem.

Volt még egy jó meccsem. Az Öntödével játszottunk az első helyért. Egy ponttal vezetünk, tehát nekünk a döntetlen is jó lett volna. Tartottuk is az egy pontot (különben akkor még a győztes meccsért 2 pont járt).  A meccs vége felé ítéltek ellenünk egy 11-est.  A közönség "zúgta" a nevemet. Bíztak benne, hogy ezt is megfogom.
Sikerült is arra az oldalra vetődnöm, ahova a 11-est rúgta a fiú. (Erre a trükkre Illés bácsi az edző tanított: "oda rúgja, ahova az első pillantását veti". Sokszor bejött). El is értem a labdát. Feltoltam a kapufára. A földön fekve éreztem, hogy a labda a hátamra esik és szomorúan észleltem, hogy onnan meg begurult a kapuba.  Másodikak lettünk.

Egyszer játszottunk edzőmeccset az ETO ellen Pannonhalmán. Egy félidőt a pannonhalmi csapat, egy félidőt, a másodikat pedig mi. (Ekkor pannonhalmi edzőnk volt, ő intézte a meccset). Nem is említeném ezt a meccset, ha nem történt volna az, hogy a pannonhalmiak kaptak négy gólt, én pedig megúsztam gól nélkül. 
A pályafutásom nagyjából úgy ért véget, hogy H. Gyuri leszerelt, én meg egyre kevesebb alkalommal jártam el edzésre, a munkám miatt, így az edző úgy döntött: az véd, aki eljár edzésre.  Az pedig nem én voltam.
Átigazoltam ugyan a MÁVDAC-hoz, de ott abban az időben jó kapusok voltak. A csapat
 NB II-es volt, így én nem jutottam szóhoz.
Később egyik forgalmista kollégám, aki igazolt játévezető volt, ráadásul a JB vezetőségi tagja, megalakította a vasutas kispályás csapatot, amivel beneveztünk a városi bajnokságba. Nem vittük sokra, mert az ellenfelek csapataiban kiöregedett ETO-s, Dózsás, Elektromos játékosok voltak, és sokszor lemostak bennünket a pályáról.
De azért jókat játszottunk. Egészen addig míg egyszer a betonpályán hanyatt estem és idegbecsípődésem keletkezett. 
Mivel vonatindítás közben ilyen sérülés nem nagyon fordul elő, el kellett árulnom a feleségemnek, hogy én bizony titokban fociztam.
Mondanom sem kell, hogy a feleségem egyből eltiltott a focitól, mondván hogy darabokban nem megy velem semmire.  Tudta ugyanis, hogy egyik edzésen, még a nyúli csapatban, elrúgták a jobb kezemen a középső ujjamat.  Jó sokára mentem csak el vele orvoshoz, amikor tapasztaltam, hogy a jobb középső ujjamon a legelső perec nem egyenesedik ki. Kérdeztem az orvost, hogy mit tudna vele csinálni. Azt mondta nem probléma. Tegyem az ujjamat az asztalra, és hozott egy nagy gumikalapácsot. Na nem. Kérdeztem, hogy másképp nem megy-e?
Azt mondta, sajnos nem.  Nem fog ez engem később sem így zavarni. Legfeljebb, ha öreg leszek meg fogom érezni az időjárásváltozást. Onnan tudom, hogy még mindig nem vagyok öreg, mert az időjárást még most sem jelzi.
Sorozáskor azonban felvették különös ismertetőjelnek: "Jobb középső ujj, első perec törött".
Eddig még egyáltalán nem zavart. Sőt, volt amikor használtam is.