Tavaszt ígérő alkonyat van

Én Rád gondolok szüntelen

S valami lángolás, úgy érzem

Lobot vet újra szívemen

Lehet, hogy más szebben leírná,,

Üsse kő én nem kesergek

Írok inkább, azért is írok

Egy akármilyen kis verset.

Ez ósdi forma, ócska rímek

Talán nem bántják füledet

Ha mégis, akkor nézd el nékem,

Hisz tiszta szívből született

Mert ma oly érzelmes az este

Valami feléd űz, kerget

S arra biztat, hogy mégis írjak

Csak egy egyszerűcske verset.

Háromszor huszonöt

Huszonöt év a legszebb kor tán
Tele égető lázas vággyal
Apró vétkek, mit senki sem bán
Fűszerezve bús magánnyal.
Lágyan ringató gyengédséggel.
Én ezt már háromszor megértem.

Huszonöt év a legjobb gyógyszer
Fájó mellékhatások nélkül
Amikor még sok-sok csók kell
S a szív boldogságra készül
Telve álmodozó reménnyel,
Én ezt már háromszor megértem.

Huszonöt év, az ölelésben
Meghallani a másik vágyát
És egy titokzatos érzésben
Megérezni szívdobbanását.

Ó, de sokszor kívántam a szabadságot
kisgyermekként célba vettem a világot,
bánatomban bizony én világgá mentem.
Kapuból a gúnár visszazavart engem.

Ahogy a kisfecske elhagyta a fészket,
hogy szabad lehessen, gondolt egy merészet,
kiugrott belőle, szabadságra vágyva,
de a földre esett, még nem bírta szárnya.

Ikarosz is készített magának szárnyat,
hogy kielégítse a szabadság-vágyat,
csakhogy örömében közel szállt a Naphoz,
megolvadt a szárnya, amit felragasztott.

Fekete eper

Pyramus és Thisbe egymásba szerettek,
de szüleik miatt társak nem lehettek.

Úgy döntöttek, a lányt egy herceghez adják,
míg el nem jön éret, világtól elzárták.

A fiú párja meg legyen előkelő,
szerintük szerelme könnyen felejthető.

De a két szerelmes ezt el nem viselte,
egymást ezek után még jobban szerette.

Elhatározták, hogy éjszaka kiszöknek,
s a városfalakon túl majd összejönnek.

A találkozóhely egy eperfa lenne,
Hívójele lesz e szép fehér gyümölcse.

Becsület

Becsületet nem csak embertől tanultam,

Volt előttem néhány követendő példa,

De mikor gyermekként disznópásztor voltam,

Megtudtam, milyen a disznók jó szándéka.

A disznócsordára azt mondjuk, hogy csürhe,

Pedig hát a disznó nagyon tiszta állat.

Rühes, sovány süldőt falkában nem tűrte.

Volt köztük egy ilyen, többi kiutálta.

Ez a koszos malac külön legelészett,

Hogy ilyen volt szegény, szégyellte a konda.

Én csak csodálkozva néztem az egészet,

Hogy ilyen létezik, nem gondoltam volna.