Havas decemberi délután volt

Mikor egy deszkából összetákolt

Koporsót kísért ki három ember,

S hagyott a bécsi temetőkertben.

Az eltávozott szegény lehetett

Nem váltottak polgári sírhelyet,

Csak egy gödröt, névtelen, fejfátlan

A temető szegény fertályában

Barátai sem hintón érkezetek

Tán hasonló szegények lehettek

Nem álltak soká latyakban, sárban

Papírt nyomtak a csősznek markába

Halottas-cédulát, hogy az árva

Az isten kertjének leltárába

Vezesse be a megboldogultat.

A  Duna  Szegeden

A főtisztelendőt, Grúber úrnak hívták,

Egy nap, délelőtt a  Tisza-parton sétált.

Látja ám egyszer csak  -  nem tudta mi végett,

Hogy a part mellett sokasodnak a népek.

Az ötlött eszébe: ez nem volt szokásuk!

Mire kíváncsiak? Közelebb ment:  lássuk!

Megkérdezi tőlük, hogy mit szemlélődnek?

Mutatják, hogy ott jön, - „nem tudjuk mi löhet!”

Hát egy csoda úszott felfelé a Tiszán,

Mintha hajó lenne. De ugyan mért pipál?

Nagyszerű paripa

A fiú elérte a tizenkét évet

Apja úgy találta, már eléggé érett

Mivel ő király volt, még arra is tellett,

Születésnapjára egy szép paripát vett.

Azonban kiderült, hogy a ló ijedős,

Kezelhetetlen, bár különben jó erős,

Mondta a fiúnak, hogy ezt ne vegyék meg.

Van még szép ló elég, s a lovakhoz értett.

De a fiú szólott:  ez a szívem csücske,

Mily szép a tartása, járása mily büszke.

Apja, nagy nehezen, ráállt a vételre,

Azonban akadt egy apró kikötése:

Ha a fia a mént nem tudja betörni,

Úgy a vételárat neki kell fizetni.