Amikor a morse-távírókat felváltották a vasúton is a telefonok, azt hittük, hogy meg fognak szűnni a félreértések, ami abból adódott, hogy vagy az üzenetíró vagy az üzenet olvasója nem ismerte tökéletesen a morse abc-t.  Vagy az üzenet írója kétbalkezes volt.

A telefonokról tudni kell, hogy a vasút külön üzemi telefont használt, amivel az ország területén, de még azon kívül is térítésmentesen lehetett telefonálni azok között, akiknél az üzemi telefon be volt kötve.  Általában vasúti szolgálati helyeken, szolgálati lakásokban és néhány, úgynevezett nyilvános telefon is volt az állomásokon elhelyezve. 

Ezen kívül a forgalmi irodákban illetve olyan helyeken, ahol az utasokkal, fuvaroztatókkal  kellett kapcsolatot tartani, volt "postai"  telefon is.

Bár a vasúti pályát és járműveket a háború után nagy mértékben felújították, átépítették, a fejlődés sosem volt arányban a jelentkező igényekkel.
Baleseti veszély a pálya vagy a járművek hiányosságaiból jelenleg is fennáll.
Hiba volna azonban minden balesetet a  műszaki hiányoságokra fogni.
Nagyon sok esetben a baleset valamilyen emberi magatartás következménye. Ráadásul nem is csak egy, hanem legalább kettő  vagy több ember mulasztása kell ahhoz, hogy egy baleset bekövetkezzen.

Aki már részt vett benne, tudja, hogy az éjszakai szolgálat milyen hosszú tud lenni.
Már maga a 12 óra is hosszú, de ha hozzáadom az utazást is  15-16 órára is elhúzódhat.
Nekem például délután fél ötkor el kellett jönnöm hazulról, hogy beérjek vonattal Győrbe.
A szolgálat után reggel, a nyúli vonat csak 7 óra után indult. Mire hazaértem már fél nyolc volt.
Volt aki még messzebbről járt be.  Elkésni nem volt szabad.
Azt mondták, hogy a vidéken lakás kedvezmény.

Amikor a "Brazil" barátom az apjával és még egy vasutassal kukoricás vagonba bújva disszidáltak, jó 24 órát töltöttem a Körkemence utcai  Rendőrség alagsorában levő pincében.

Utólag belegondolva nagy szerencsém volt, hogy csak 24 órát, mert erről a 24 óráról senki nem tudott. Senki nem tudta hol vagyok. Anyám is hiába érdeklődött, nem árultak el neki rólam semmit. Azt meg pláne nem, hogy miért vagyok eltüntetve szem elől.
Nekem sem árulta el senki, hogy miért vagyok ott. 
Annak, hogy nem maradtam még egy darabig, Isten tudja meddig, a cellában, annak köszönhetem, hogy a Szabadeurópa rádióban elmesélték a disszidensek, hogyan tudtak kiszökni.

1963-ban már 6 évet eltöltöttem a vasúton.
Nem mondhatom, hogy sokra vittem, de tény, hogy elég sok munkakört kipróbáltam, rengeteg vasúti vizsgát megszereztem.
Kívülálló nem is gondolná, hogy mennyi mindent kell tanulni egy "vasutas"-nak.
Mindig azt hallottam, hogy a jó pap holtig tanul. Állíthatom, hogy ez a mondás a vasutasra is vonatkozik.
A vizsgákról:  Vonatfékezőként kezdtem. Azt nem mondom, hogy amit ehhez tudni kell az smafu. De ez a munkakör volt az, amihez a legkevesebbet kellett tanulni.

Amikor már minden vasúti szakvizsgám megvolt, eljött az ideje, hogy az érettségit is megszerezzem.
Sokat gondolkoztam azon, hogy a Szegeden elvégzett három év birtokában, egy esetleges különbözeti vizsgával beiratkozok gimnáziumba, ha sikerül a negyedik osztályba, és egy év alatt megszerzem az érettségit.
Addig addig gondolkoztam,  egyszercsak kaptam egy felszólítást, hogy íratkozzak be a Dolgozók Gimnáziumába és szerezzek érettségit.
A legjobbkor jött

Ahogy utólag visszagondolok egy-egy munkakörömre, az jut eszembe, hogy itt is jó volt, ott is jó volt, amott is jó volt.
Jegyvizsgálói beosztásban is rengeteg jó dolog volt, a kocsifelírás során is sok élményem  gyűlt össze, váltókezelőként, amikor már belekóstoltam az igazi vasútba, már a felelősség is  belém ivódott.  Amikor az öszes vizsga megszerzése után a személypályaudvarra is felkerültem forgalmistának,  egyelőre ugyan csak úgynevezett külsősnek, a nagyok mellé, azt hittem, ezek  a legszebb évek.