Nagyon szerettem a kocsifelírói,  számadáskezelői munkát. Semmi megerőltetés, csak figyelni kellett, hogy mi érkezik az állomásra és mi megy el tőlünk.
Az okosok azzal hitegettek bennünket, hogy egyre könnyebb lesz ez a munka. Nem kell kimenni felírni az érkező és az induló vonatokat, mert a Bejárati jelzőnél lesz egy kamera, ami lefényképezi a vonat összes kocsiját, ami érkezik, egy másik pedig azokat, amelyek elmennek.  Nem akartuk elhinni, hogy valamikor lesz ilyen.
Ha nem is pontosan így, de a kocsifelírás egyszerűbb lett. Az úgynevezett SZÍR-ben minden teherkocsi szerepel, bármelyik pillanatban megkereshető, hogy a kocsi éppen merre jár.

Ennek ellenére már nagyon készültem rá, hogy más munkakörbe kerülhessek.
Ehhez néhány szakvizsgát le kellett tennem. Legelőször a Forgalmi vizsgára kellett készülnöm. A helyben  (a győri oktatótisztnél) megszerezhető vizsgák nem jelentettek akadályt.  Ezek apróságok voltak (munkavédelmi, helyiismereti, felsővezetékkel kapcsolatos, majd a váltókezelői ) az úgynevezett Nagyforgalmi vizsgához képest.
A Forgalmi vizsga nélkül nem nagyon tudtam volna kimozdulni az "alsóház"-ból.

De egyszercsak sikerült. Ezzel a vizsgával már mindenféle munkakörre alkalmas voltam (kivéve a Forgalmi szolgálattevői). 
A főnököm azonnal bele is dobott a mélyvízbe.
Kihelyezett az II-es szolgálati helyre, hogy megtanuljam a Térfelvigyázó és váltókezelők munkáját.
Lelkemre kötötte, hogy iparkodjak mindent elsajátítani, mert három hónap múlva megyek Önállósító forgalmi vizsgára, hogy forgalmista is lehessek. Addig is figyeljem az öregeket, akik mellé beosztott, és lessem el tőlök a tudományokat.

A Térfelvigyázó és a mellette dolgozó két váltókezelő is úgy 30-40 évvel volt idősebb nálam. Ismertem őket, mert a Nyúli vonalon laktak (Écs, Pannanhalma), gyakran utaztam velük együtt a vonaton, sőt nagyon sokat snapszeroztunk amíg le nem szálltunk a vonatról. 
Szeretettel fogadtak.  Ígérték, hogy mindenre megtanítanak.
Rövidesen el is kezdték a kiképzést.
Kérdezték, hogy szeretem-e a bort, a sört, a pálinkát?
Mivel mindegyikre nagyon ingattam a fejemet, azt mondták, hogy az nagy baj, ha nem szeretem az italt.
Azt jósolták, hogy ha ez így marad, akkor soha nem lesz belőlem vasutas.
Elmagyarázták, hogy a jó vasutasnak olyan a gyomra, mint a jó gumicsizma, nem engedi be a vizet. Azt mondták, hogy olyan rossz bor nincs, amit a vasutas meg ne inna.
Emlegették a "Cserók"  guggolós bort, ami olyan rossz, hogy guggolva mennek el a gazda ablaka alatt, nehogy behívják egy pohárra, vagy az abdai háromemberes-t,ami olyan roszz, hogy két embernek le kell fogni az illetőt, a harmadik meg önti bele.

El voltam kenődve. Persze később rájöttem, hogy   -   bár sokat ittak a kollégáim  - csak a szájuk nagy, a mértéket azért ismerik.
Mindezzel együtt a felügyelet alatti szolgálatom úgy kezdődött, hogy elő kellett keresnem a bódéból a ceglédi kannát. Ők pedig előhalásztak innen-onnan egy nagy halom Szódajegyet.  A szódajegyet védőital járandóságként kapták a vasutasok a nyári meleg időszakban.  Egy szódajegyért egy pohár szódát adtak (á.: 40 fillér) a restiben.
A vasutasok ritkán aprózták el magukat egy-egy pohár szódavízzel. Ehelyett összegyűjtötték a jegyeket, mint ahogy az én kollégáim is, és egyszerre váltották be, sörre.
Kaptam annyi szódajegyet, hogy a restiben a ceglédi kannát teleengedték érte sörrel.
(érdekesség, hogy a restiben a csapos is écsi volt, sőt a nagyállomáson a restiben és a peron-büfékben is mind écsi pincérek voltak).
Addig kínálgattak, hogy egy pohárral ,  a barátság kedvéért,  én is ittam a sörből.

De nemcsak sört ittak a vasutasok. Sopronban még össze sem állították a vonatot, Győrben már a Tolatásvezető tudta, hogy hoz a végén egy boroskocsit. Ami megfelelő szolgálatás után jól fizetett.  A kocsit milliméterre beállították arra a helyre, ahol a kirakás a legkényelmesebben volt elvégezhető. A hála legtöbbször egy üveg bor, amit testvériesen beosztottak.
Aztán itt van a Szeszgyár. Naponta érkezett a tartálykocsikban az etilalkohol, amiről tudta jól a vasutas, hogy 96 fokos tiszta szesz. Még szerencse, hogy Győrbe nem érkezett metilalkohol (faszesz), mert az nagyon veszélyes lett volna. Mint ahogy volt is Nyíregyháza, Miskolc környékén, ahol a tudatlan vasutasok az egész falut kórházba juttatták. A faszesz ugyanis minimum vakságot okoz, de durvább esetben nem lehet túlélni a fogyasztását.
Szerencsére Győrbe ilyen nem érkezett.  Az etil-alkohol annál inkább. Az ügyes vasutas a Szeszgyárból kihozott,  lefejtett, tartályokat bevontatta a kanyarba, ahol a külső sínszál magasabban helyezkedik el, mint a belső.  Itt aztán a tartály alján maradt, sokszor 10-15 liter  szeszt kiengedték edényekbe.  Nylon zacskókban hazavitték, otthon az asszony egy kis aromával kitűnő likőrt készíthetett belőle.
A bátrabbak  nem várták meg a likőrkészítést, hanem  fele-fele arányban vízzel hígítva elnyalogatták.  Ezt az itókát hívta a vasutas gebeldusnak, röviden gebinek.

Ha szolgálat közben nem is itták le magukat ezek az emberek, a szolgálat befejezése után a vidékre utazók többsége ott sorakozott a peronokon lévő italkémérések előtt.
Minél többet kellett a vonatra várakozni, annál több volt a fogyasztás.
Ha öten hatan összejöttek ilyenkor, mindenki fizetni akart egy kört, az fejenként 5-6 féldeci.
Ezekben az összejövetelekben nem szoktam résztvenni. Ennyi piába belepusztultam volna.

Arra is gondoltam ebben az időben, hogy ha ezen múlik, akkor inkább nem leszek vasutas.
Szerencsémre nem ezen múlt.
A vasutasok zöme tényleg szereti a piát, de túlzás lenne általánosítani. 
Főleg azért, mert egyre több munkakört nők töltenek be.
Ők pedig nem isznak (annyit!).