Barna szemed enyémbe merül csendesen,
Ölelő karjaid közt a világot feledem,
Csábító illatod feltüzeli lelkem,
Hol a pillanat, mikor újra testedet érinthetem?
Cirógató kezed érzem a bőrömön forrón,
Szerető mosolyod magához húz kihívón.
A felhőkre írom, mit érzek irántad,
Lesd őket figyelmesen, hisz hozzád szállnak.
Forró leheletem, csókjaim viszik neked,
Az együtt töltött órákat ugye nem felejted?
Csókjaim az esőcseppek, ölelésem a szél
Hiába esik és fúj, bennünk már nincs tél.

Rózsaszerelem

Valamikor réges-régen,
egy kis mag elvetődött
két ember, szíve közepében.
Gyökeret eresztett, szépen
lassan, leveleket neveltek,
s egy szép napon bimbót
hozott, gyönyörűt -
Rózsaszerelmet.
A szirmok kibomlottak,
egyenként puha, bársonyos
boldog napokat hoztak,
harmatos gyöngyök
pihentek rajta, vagy csak
könnycseppek lettek volna?
A kisvirág bíborszínben lángolt,
lelkében tündér táncolt,
nektárja oly édes, mint
amikor a száj, csóktól mézes.

I.   Elveszítettél.

Még nem tudod, még nem érzed,
talán soha nem is érted, hogy
milyen önzetlenül szerettelek,
de Te elveszítettél - és ezzel -
én is elveszítettelek Téged.
Szavak, melyek régen boldoggá
tettek, elmerültek, ott fekszenek
valahol mélyén, a felejtés tengerének,
fehér korallvirágjává válnak,
egy pillanatnyi szerelem örök zálogának.

II.    Álomban.

Már tudom, már érzem, milyen
az az álom, hol volt egy szerelem,
csak egyetlen pillanatig az enyém,
az igazi világom, ahol Te varázsoltál
tündérré, ahol Te voltál a párom.

Neked adom lelkem

Csendes az éj, az égen ezer csillag,
A Hold égi útján felfelé ballag.
Telt arca fentről a Földre mosolyog,
Benéz az ablakon, szeme ránk ragyog.

Hűvös az éj, gyere, bújj ide mellém,
Én vigyázom álmod ezen az estén.
Csendes már minden, a nappal véget ért,
Helyét az estnek adta, aludni tért.

Bújj ide hozzám és hunyd le a szemed,
Felejts el mindent, én fogom a kezed.
S ha hallod majd a csengettyűk dallamát,
Feltárom előtted lelkem kapuját.

Sziklás tengerpartra alkonyat hull csendben.
Jeges szél kel, sikolt s tombol önfeledten.
Szürke messzeségből karcsú lány tűnik fel.
Nyirkos tengerparton a sziklák felé lépdel.
Hosszú idő óta itt jár minden éjjel.
Halvány, ifjú arca dacol fagyos széllel,
Szürke szikla hátán magányosan várja,
Hátha a szerelmét végre újra látja.

A távolba réved boldogtalan szeme,
És lehull ölébe két erőtlen keze.
Ekkor egy esőcsepp tenyerébe csöppen.
S aztán csak hullnak-hullnak egyre többen.

Mindig megtalálsz engemet.

Amikor fáradt vagy nagyon, s nincsen már, aki felkeres,
Mikor gond ül az arcodon, mindig megtalálsz engemet!
Amikor szomorúság gyötör, úgy kell a vigasz, mint a víz,
Mikor a bánat súlya összetör, akkor is mindig bennem bízz!
Amikor nincs, ki meghallgat, pedig beszélni kell neked,

Melletted mindenki elballag, gyere, keress meg engemet!
Amikor nem kell más, csak mosoly, s mindenki rideg, mint a jég,
Mikor mindenki túl komor, akkor is hozzám gyere még!

Zúgjatok harangok

Sok év telt el, s most találkozunk.
Vajon egymásról, mit gondolunk?
Vajon megismerem a hangját?
Felismerem a járását?

Folyton ezen merengek,
még messze vagy, már érezlek.
Messze vagy, nem tévedek:
Mégis, hallom a lépteidet.

Zúgjatok harangok, zúgjatok!
Ne hallja, szívem, hogy dobog.
Zúgjatok harangok, zúgjatok!
Ne hallja, hogy a hangom elcsuklott.

Felemelem tekintetem,
érzem, fogod a kezem,
meg sem tudok szólalni,
csak magamban, imádkozni.

Szentkarácsony éjjelén, mikor az utca csendes,
Mikor minden ház már haragtól mentes,
Egy kislány sétál a havas úton,
S nézi, milyen a boldogság az ablakon túlról.
Sétál az úton, a lámpák fénylenek,
Apró kezével törli a könnyeket.
Szegényke fázik, reszket és fél,
De szívében Isten még így is él.
Letérdel a hóba, s összeteszi kezét,
Fejét lehajtja, s behunyja a szemét.
"Drága Jó Istenem!" - kezdi remegve.
"Vigyázz a mennyben drága szüleimre.

A szív az egyetlen igaz hű barátod,
Mert rosszban-jóban ott van és érted dobog.
Ha megsértenek, a szíved az, mely együtt érez,
Dobog hevesen és csendben vérez.
Hol örömöd, hol bánatod van ebben az életben,
A szíved jelzi dobogva hol lassan, hol hevesen.
A szív, aki megérti örömöd, bánatod,
Ő az, aki halkan és rád mosolyog.
Tudja mikor vagy beteg, és szerelmes,
Ő az, aki mindig érted dobog és repes.
Lehetsz te boldog és szomorú az életben,
És ő ezt tudja, hidd el ez nem véletlen.

Tudod, amikor kinézek az ablakon, sokszor könnyes lesz a szemem,
És gyakran gondolkodom azon,miért van az, hogy nem vagy velem.
Úgy érzem, csak egy árva csillag vagyok, amit talán senki sem lát,
Mert a többi is ott ragyog, s rajtuk senki nem lát át.

Néha félek, de te nem fogod a kezem, nem érzem tested melegét,
Nem mesélsz a szerelemről nekem, szívem így téped szerte-szét.

Álomvilágban élek, de még így se jó,
Hiszen egyedül az álmok se szépek, s nem indul a csodahajó.