Sziklás tengerpartra alkonyat hull csendben.
Jeges szél kel, sikolt s tombol önfeledten.
Szürke messzeségből karcsú lány tűnik fel.
Nyirkos tengerparton a sziklák felé lépdel.
Hosszú idő óta itt jár minden éjjel.
Halvány, ifjú arca dacol fagyos széllel,
Szürke szikla hátán magányosan várja,
Hátha a szerelmét végre újra látja.

A távolba réved boldogtalan szeme,
És lehull ölébe két erőtlen keze.
Ekkor egy esőcsepp tenyerébe csöppen.
S aztán csak hullnak-hullnak egyre többen.

Mindig megtalálsz engemet.

Amikor fáradt vagy nagyon, s nincsen már, aki felkeres,
Mikor gond ül az arcodon, mindig megtalálsz engemet!
Amikor szomorúság gyötör, úgy kell a vigasz, mint a víz,
Mikor a bánat súlya összetör, akkor is mindig bennem bízz!
Amikor nincs, ki meghallgat, pedig beszélni kell neked,

Melletted mindenki elballag, gyere, keress meg engemet!
Amikor nem kell más, csak mosoly, s mindenki rideg, mint a jég,
Mikor mindenki túl komor, akkor is hozzám gyere még!